Shock!

Habár a világ egyre inkább a globalitás felé halad, azért ha egy iráni rockzenekartól érkezik e-mail, hogy írnánk-e a lemezükről, az azért nem mindennapi. Még csak sejtéseim sincsenek, milyen lehet arrafelé a metal élet, nyilván valamilyen szinten létezik, de az is biztos, hogy undergroundabb az undergroundnál.

A 2001 óta létező Ahoora valami úttörőfélének számíthat hazájukban, Iránban ők voltak az első énekessel fellépő metal zenekar. 2005-ben és akkoriban még Iced Earth-féle metalban utaztak. Ezek a myspace-en meghallgatható dalok egy gyökeresen más csapatot mutatnak, mint amit a 2009-es albumon hallani, akkoriban még egy gyengécske IE-lájt csapat voltak, de hát arrafelé ez is komoly fegyvertény lehetett. 2006-ban jelentették meg az első lemezüket, amit rögtön be is tiltottak. Néhány szerencsétlenül meghiúsult külföldi koncert után 2007-ben jelent meg a második lemez, 2009-ben pedig a harmadik.

Az első dal után döbbenten néztem ki a fejemből, konkrétan Muse az, amit hallhatunk, a másodikban már kicsit merészebbek a gitárok, de később is inkább az avantgarde, modern progrock irányát tartják, sok effekttel, a helyenként felbukkanó vendégszaxofon miatt pedig kifejezetten jazzes a zene. Ashkan Hadavand nyávogó, Matt Bellamyt imitáló énekstílusa tipikus szereted vagy gyűlölöd hang, nem túl erős, nem is túl érdekes, ha nem pihenten futsz neki, egészen biztosan a falra fogsz mászni tőle.

Később is felbukkan igen erősen a Muse hatása, és elsőre nem is tűnik rossznak, de a lemez közepe felé már kezd idegesítő lenni az a totálisan körülhatárolhatatlan és megfoghatatlan zenei nyelv amit próbáltak belegyömöszölni egy dobozba. Valahogy az egymástól olykor abszolút függetlenül létező témák egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egymással. Irgalmatlanul furcsa zene, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egyes témáknak, hangszereknek az égvilágon semmi köze nem lenne egymáshoz. Sokszor úgy tűnik, hogy egy adag szokatlan témát összekalapáltak és ráfogták, hogy ezek dalok. Lehet, nekem sok mindez, vagy egyszerűen nem én vagyok a célközönség, és bölcsészkaros, tarisznyás, hosszúsálas, szódásüveg-szemüveges füstbe burkolózó zenehallgatóknak maga lehet a mámor, de valahogy jó pár hallgatás után sem érzem a potenciált a csapatban, az olykor felbukkanó izgalmas részek ellenére számomra ez inkább idegesítő volt, mint szórakoztató...