Shock!

Sokak szemében számít (ha nem is vállalhatatlan, de legalábbis) bűnös élvezetnek az Alanis-lemezek hallgatása, még 2020-ban is. Félretéve a viccet, és azt a tényt, hogy valóban törzskönyvezett, klasszikus iskolás popzenéről beszélünk, azért messze nem ilyen szimpla a kép. Történt azért pár dolog azóta, hogy az MTV-ből megállás nélkül ömlött, ahogy egy furcsán öltözött lány saját magával kórusban énekli az Ironicot. Egészen pontosan huszonöt év telt el azóta, és ezt eleve nem könnyű tudomásul venni, ugyanakkor önmagában nem is menti fel a főkolompost a „bűnei" alól. De hogy mást ne mondjak, az énekesnő legutóbbi hivatalos kiadványa a Montreux Jazz Festivalon adott koncertjét karcolta barázdába, szóval a dolgok tényleg alapvetően változtak meg a korai évekhez képest. Számomra viszont ez még mindig az örök lázadó, művészlélek Alanis Morissette, akinek stúdió- és élő produkciójára töretlenül kíváncsi voltam és vagyok.

Már akkor sem lehetett kézlegyintéssel elintézni a komplett jelenséget, amikor a Supposed Former Infatuation Junkie (mekkora cím!) érában a Thank U-t énekelte, és szerencsére ma is van Alanis dalainak egy olyan vetülete, amely mélységesen felkavarja a hallgatót. Miközben esetleg éppen a kocsiban, a gyerekekkel a hátsó ülésen élvezi nagyon hangosan ezt az olykor teljességgel szemérmetlen popzenét. Ha valaki nem hiszi, hallgassa meg csupán a furcsa nevű új lemezről még tavaly decemberben beérkezett első kislemezt a roppant beszédes című Reasons I Drink dallal, ami egyszerre egy agyból kiirthatatlan rádiós sláger, másfelől viszont nem szégyell reflektorral rávilágítani mindazon gyengeségekre, amelyeket az ember saját maga számára sem szívesen ismer el. Minden bizonnyal valahol ez a keresetlen őszinteség, két lábbal a földön állás e bő három évtizedes karrier egyik titka, a Jó Dalokon kívül.

Utóbbiakból pedig ezúttal is akad pár, még ha a színvonal nem is olyan megkérdőjelezhetetlenül egyenletes, mint legutóbb, a Havoc And Bright Lights idején volt. Persze ezzel rögtön oda lyukadunk vissza, hogy egy 46 éves, háromgyermekes, főállású családanya teljes joggal vesz vissza a tempóból, és ülteti le a székekre az annak idején a hajukat lóbálva tomboló rajongóit, hogy éppen kényelmesnek érzett tempójával meséljen arról, ami jelenleg foglalkoztatja. Sok-sok zongora, balladahegyek, és ezúttal Michael Farrell (lásd még Morrissey) dalszerzői segítsége fémjelzi ezt a kirándulást. Nem is tagadom, hogy összességében untat kicsit a sztori, de részleteiben a minőség ezúttal is vitathatatlan. Jót tenne az összképnek még pár, a Reasons I Drinkhez hasonló tempóváltás, ami megmozgatja olykor a lábat is, de kevés kivétellel erről ezúttal le kell mondanunk. Inkább az egyes dalok okoznak most élvezetet, legyen az bármennyire bűnös is.

Nem kérek elnézést, szeretem Alanist, ez pedig ismét egy kiemelkedő jó kis lemez lett.

Alanis Morissette a tervek szerint 2021. november 3-án a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik. Részletek itt.