Shock!

Elmondom, mert a fotókból ez aligha tűnne ki: Alanis Morissette egy lassacskán negyvenedik évébe lépő kanadai/amerikai énekesnő, aki 25 éve van a pályán, és aki ma leginkább édesanya, de korábban klasszikus popsztár is volt, összesen több mint 60 millió eladott lemez és 7 Grammy fémjelzi karrierjét. Vagyis egy, lassan fényét vesztő, hajdani ikon. Nos, akkor most nézzünk rá újra a borítóra, és jelentsük ki, hogy ez nem lehetséges: ember így magát nem konzerválhatja! Persze a perspektíva most egészen más Alanis előtt, mint mondjuk az elképesztően sikeres Jagged Little Pill korszakban volt, a produkció lényegét azonban sikeresen átmentette a 21. századba. Ez itt továbbra is egy négyszemközti beszélgetés hallgató és előadó között, egy baráti kapcsolat létrehozásának kísérlete, melynek végső kimenetele a befogadó érzékenységén múlik. De, hogy ne legyünk ennyire patetikusak, ez itt persze még mindig 100% popzene is ugyanakkor, kerekre csiszolva és alázengetve, eladhatóra hangszerelve. Könnyednek ható, mégis meglepően okos, amerikai rádiórock a végtelen utakra.

A négy év lemezszünet után napvilágot látó friss album elkészítésében közreműködő legfontosabb személy neve Ever Imre (!), Alanis 2010. karácsonyán született első gyermeke. Az itt szereplő dalokat közvetlenül a szülés után kezdte megírni és felvenni, ez a nem elhanyagolandó körülmény pedig nyilvánvalóan kitölti azokat a térrészeket is, melyeket a nóták nem szándékoznak. Nem történik szájbarágás, számos nézőpontból láttatható és értelmezhető a dalok üzenete, már csak azért is, mert van nekik. Pont a lényeget kerüli el az, aki nem merül el a meglepően bölcs dalszövegekben, és a popszemét dobozba hajítja az énekesnő hetedik sorlemezét, a Havoc And Bright Lightsot. A Világ Legszexisebb Vegetáriánusának is jelölt, gyakorló buddhista és aktív környezetvédő anyuka jelen világából a korai albumok neurotikus éle már teljességgel hiányzik, ezt azonban a korából és múltjából adódó, világnézeteket szintetizáló gondolkodással bőven pótolja, méghozzá minden támadó jelleg nélkül. Here I live my story, I leave it in the dust / All of this psychologies been entertaining enough / Here lies the weakness, object you with my stuff / But we’re ready to push envelopes into full blown consciousness – mondja az Edge Of Evolutionben, és az úgy is van.

A technikai megvalósítás felelősei mindezen felül a dalszerzésben is társ Guy Sigsworth, valamint Joe Chiccarelli, akik Frank Zappától kezdve a U2-ig, számtalan nevenincs projectben csinosították már szakmai hitelüket. Az album nagy erénye, hogy áramvonalas megformáltsága mellett is tökéletesen emberi, tele epikus, szélbekiáltó szerzeményekkel, Alanis egyedi mezzoszopránja pedig úgy cseng, ahogy csak érett Nők esetében tud. Az, hogy – természetesen az éneket is ideértve – a sound a maga módján tökéletes, ilyen nevek esetében az elvárt minimum. A tucatnyi dalt állítólag úgy harmincból válogatták össze, és nem akad köztük nemhogy töltelék, de még kevéssé slágergyanús sem. A már említett Edge Of Evolutionön túl súlyosabb momentumokat a Celebrity és a Guardian hoz, utóbbi az első kislemez, és tökéletes rágógumi-sláger, kliséhalmozó klippel megtámogatva. Mondjuk, hogy e kivétellel 11 igazi Dal sorakozik itt, abból a fajtából, melyek zongora mellett születnek, és a máz nélkül is teljes értékűek. Erőteljesek, érzelem-gazdagok, és ha úgy akarod, okot és esélyt adnak az elmélyülésre.

A leghalványabb fogalmam sincs, hogy a jelenlegi poppiacon mennyire lehet sikeres a Havoc And Bright Lights, olvasóink többségét pedig (helyesen) ez szintén nem érdekli. Az értékelésnél különösebben pontokat levonni azonban nem tudok, az ilyesmi, amit Alanis Morissette is képvisel, a legjobb dolog, ami a popzenével történhet – az album pedig szinte tökéletes fogyasztanivaló. Egy párhuzamos világban az év egyik legfontosabb lemeze.