Shock!

Kicsit mindig tanácstalan vagyok, amikor olyan intézményesült, sokszorosan veterán előadók lemezeiről kell írnom, mint például Alice Cooper. Most komolyan, mit lehet elmondani egy olyan arc huszonhetedik (!) stúdióalbumáról, aki ötven éve a zenebizniszben nyomul, és mindenki ismeri? Sok értelmeset biztosan nem, pláne, hogy az efféle zenészek a legritkább esetben hoznak ki karrierjük ezen szakaszában olyan produkciókat, amelyek tényleg jelentőségteljesek vagy kiugróak. Viszont általában pontosan tisztában is vannak vele, hogy a közönség többségét baromira nem érdeklik az újabb dolgaik, így görcsölni sem szokásuk, inkább csak élvezik a kényelmes levezetést, és örömzenélgetnek.

Alice-nek legutóbb amúgy pont sikerült nagyot gurítania a Welcome 2 My Nightmare-rel, a 2011-es legutóbbi soralbumot máig egyik legjobbjának tartom a poszt-Trash érából, és a Hollywood Vampires lemezének zsigeri megközelítését is bírtam. Utóbbi két anyag elég egyértelműen rátette a mestert egy olyan csapásvonalra, amelyen hallhatóan kényelmesen érzi magát, így senkit sem lephet meg, hogy az újból Bob Ezrin bábáskodása (= nemcsak producer volt, hanem két kivétellel társszerző is az összes dalban) mellett készült Paranormal is leginkább Alice klasszikus érás munkásságára üt. Vagyis ha '89-es szabású pop metalra, arénahimnuszokra ácsingóznál, lehet, hogy megint ugyanolyan értetlenül lesel majd, akárcsak legutóbb. Viszont Alice és Ezrin összességében egy kellemesen hallgatható lemezt kalapált össze, még ha nincs is benne sok különlegesség. De őszintén szólva nem is vártam tőle ilyesmit: a sokéves tendenciákat tekintve az előző albumra is inkább szabályt erősítő kivételként tekintettem, nem pedig olyan sztenderdként, ami mostantól általánossá válik.

Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy a Paranormallal bármilyen probléma lenne. Viszont színvonalát tekintve, a nagyjából egységesen erős legutóbbi anyaggal összehasonlítva inkább csak olyan ez az album, mint Alice négy lemeze a szintén kiugró Brutal Planet, illetve a kettes Nightmare között: a menetrendszerűen jó nóták mellett akadnak rajta töltelékek is. Viszont ezzel együtt is változatos, jól hallgatható cucc, szóval elvagyok vele, és vélhetően mindenki így lesz ezzel, aki szereti a mester dolgait. És az benne a szép, hogy teljesen organikusan elférnek rajta egymás társaságában a legkülönfélébb dalok, és tényleg végigugrálnak velük a teljes skálán.

Ennek megfelelően ugyanúgy védjegyszerű Alice a Dead Flies koszos-füstös rockja, mint a Billy Gibbonsszal megerősített – és ennek megfelelően nem kicsit ZZ Top-szerű – Fallen In Love vagy a Rats flitteres-klimpírozós rock'n'rollja, netán a Dennis Dunawayjel írt The Sound Of A beatleses-mellotronos-pszichedelikus pszichopátiája. De még a The Villebilliestől átemelt Holy Water harsány esztrádja is simán passzol ide, bár ez azért semmiképpen sem csúcspont. A teljes régi Alice Cooper-felállás által a végére felcsapott két bónusz, a Genuine American Girl és a You And All Of Your Friends is inkább csak aranyos nyalánkságok, mintsem tényleg megkerülhetetlen szerzemények. Érdekes, hogy a legdirektebb Paranoiac Personalityben vagy a kellemesen zsizsegő riffeléssel ellátott Private Public Breakdownban legalább annyi '70-es évek-beli, Simmons-féle KISS-t hallok, mint old school Alice Coopert, de ezek így is egyértelműen a lemez legjobb darabjai közé kívánkoznak, akárcsak a lidérces, feszes riffelésű címadó nyitás. Viszont még utóbbiakat sem érzem egetverően különlegesnek. Jó Alice Cooper-dalok, én meg szeretem Alice Coopert, szóval tetszenek. De ennyi, és nem több.

Az album javarészét felütő Larry Mullen stílusa kevésbé üt át a dalokon, mint előzetesen számítottam rá, a hangzás meg kellően vintage, de azért persze maradéktalanul megfelel a 2017-es elvárásoknak is. Viszont egy ponton szerintem hibát követtek el a készítők, ugyanis a bónuszként a lemez végére felnyomott hat régebbi dal (No More Mr. Nice Guy, Under My Wheels, Billion Dollar Babies, Feed My Frankenstein, Only Women Bleed, School's Out) mai megdörrenésű, columbusi koncertfelvétele kis túlzással zárójelbe teszi a megelőző negyven percet, ha egyvégtében hallgatja az ember a cuccot. És ezek bizony egyből segítenek is helyén kezelni a friss eresztést: ezek az új témák csak okés, szerethető cuccok egy idős, de azért pofátlanul jó formában lévő legendától. Szóval legyen a vége egy hetes, de annak azért erős. (A borító viszont valami elképesztően rossz.)