Shock!

A Rage szétrobbanása a tavalyi év egyik legváratlanabb és legkellemetlenebb meglepetése volt, de olyan nagy gond azért nincs, hiszen várható volt, hogy mindkét agy, Peavy Wagner, illetve Victor Smolski is folytatja a zenélést. És azt is borítékolni lehetett, hogy miközben a smolskitlanodott Rage kissé földközelibbre veszi a figurát, addig a belorusz gitármágus a német trió utóbbi bő másfél évtizedét is olyannyira átformáló, meghatározó komolyzenei hatású vonalon halad majd tovább. Na, hát kábé így legyen ötösöm a lottón, ahogy ezek a tippek bejöttek, bár ugye biztosra úriember állítólag eleve nem fogad.

Victor nem aprózta el az Almanac (csak szerintem borzalmasan béna ez a név?) bemutatkozását, helyből egy szövevényes konceptalbumot tett le az asztalra Rettegett Ivánról, vagyis a ruszisztika-szakos vonal is a helyén van – a téma érdekes és hálás, tőle meg még ráadásul autentikus is. Ami a társakat illeti, Victor mellett találjuk a korábban a Lingua Mortis Orchestrában megismert Jeanette Marchewka énekesnőt, Armin Alić basszusgitárost, Michael Kolar dobost és Enric Garcia billentyűst, a felállást pedig két kiváló énekes, Andy B. Franck (Brainstorm) és David Readman (Pink Cream 69, Voodoo Circle) teszi teljessé. És mivel Smolski egyik védjegye a komolyzenével kevert hangszerelés, természetesen igénybe vették az Orquestra Barcelona Filharmonia és a Fehérorosz Szimfonikus Zenekar szolgálatait is.

Mint ebből bárki kitalálhatja, az Almanac nagyjából azt a vonalat viszi tovább, amit Victor a Rage-ben vagy még inkább az említett Lingua Mortis Orchestrában képviselt. Mivel itt mindent ő határozott meg, a szimfo-oldal jobban kidomborul, mint a Rage-ben, de zúzós, power metalos, sőt, néhol egyenesen thrashesen súlyos riffekből sincs hiány. Smolskinak ráadásul ténylegesen megvan a képzettsége és az affinitása a komolyzenei betétek fémzenébe applikálásához – szemben azon metalzenészekkel, akik csak ezt hiszik magukról –, így sem vásári, Disney-filmzenés giccsről, sem ezerszer elkoptatott klisékről nincs szó, a két oldal organikusan forr egybe a dalokban, ez itt tényleg szimfo-metal, ráadásul mindenféle erőltetettség nélkül. Különösebben eredetinek persze így sem nevezném a dolgot 2016-ban, de zenei és professzionális a végeredmény, és végső soron alighanem ez a lényeg. Abból a szempontból pedig még sikerült is előbbre lépni a Rage-hez képest, hogy Peavyvel ellentétben Franck és Readman tényleg tud énekelni. Jeanette szintén, bár ő velük összehasonlítva inkább csak epizódszereplő, legközelebb jobban is kihasználhatnák az adottságait.

A lemez 52 perces, és kilenc dalt rejt, vagyis Victor nem popformátumú slágerekben gondolkodott, de emellett a ló túlsó oldalára sem bukott át, teljesen jól eltalálta az 5-6 perces témák és a pár terebélyesebb eposz egyensúlyát. Különösebben nem akarom részletekre bontani az anyagot, hiszen konceptlemezként leginkább egyben hallgatva működik, de a kiváló refrénű Hands Are Tied és a monumentálisra húzott, gyilkos szólóval ellátott Children Of The Future azért mindenképpen kiemelkedik, a grandiózusabb darabok közül pedig a szláv dallamokkal, gegekkel is ékesített No More Shadows az, amely már elsőre is mellbevágja az embert.

Nem mondanám, hogy a továbbra is boszorkányosan gitározó Smolski bármi olyat is hoz a Tsar dalaiban, amit korábban még nem hallottunk tőle, őszintén szólva én is valami bátrabbra, radikálisabbra számítottam, de a dolog igényességével, kidolgozottságával nem lehet vitatkozni. Ráadásul összességében abszolút hangulatos is a lemez, és gyönyörűen is szól, tehát tényleg jó hallgatni. Ha most mondjuk 2002-t írnánk, gondolkodás nélkül behúznám rá a magasabb pontszámot, de ennél kevesebbet így sincs pofám adni az albumra. Ez egy kifejezetten jó anyag.