Shock!

A Halo már a nyolcadik Amorphis-sorlemez Tomi Joutsennel a mikrofonnál, a csapat által kitaposott ösvény pedig immár szinte kiszámíthatóan stabil terepet jelent számukra. A korai idők a saját hang, a saját út megtalálásával, annak kikövezésével telt, újat, egyénit hoztak a színtérre, intuitívak, iránymutatóak voltak. Joutsen és az Eclipse korszaka pedig a másodvirágzás kezdetét hozta el. Manapság már nincs nagy értelme ennél többet visszafelé lődözni egy ismertetőben: aki még most is a Pasi-korszakot mantrázza minden megjelenéskor, annak úgyis kábé mindegy, mit okoskodok itt össze, aki meg rendületlenül követi őket, ad absurdum a Joutsen-időkben zárkózott fel melléjük, úgyis érti, miről beszélek. Azt én sem állítom, hogy az újjászületésük óta minden lemezük tökéletes, mert simán előfordult, hogy túlságosan átcsúsztak a biztonsági zónába, de én ezeket a pillanataikat is meg tudtam ölelni, azzal együtt, hogy igyekeztem nem túlértékelni, amit nem szabad. Még mindig tetszetősebb némi önpanelezés, mint a Far From The Sunt belengő rossz hangulat, és az ebből fakadó, a megengedettnél talán több középszerű nóta. Számomra legalábbis.

Ha a Joutsen-érára szűkítünk, a direktebb, slágercentrikusabb Eclipse/Silent Waters páros nálam nagyon működött, ahogy a Skyforger is. A Beginning környékén éreztem némi statikusságot, onnan azonban újra felfelé íveltek, a szárnyalás pedig a Halóval immár a harmadik lemez óta töretlen. Mindez varázslatos mód épp egybeesett a producerként melléjük szegődött Jens Bogren érkezésével, így harmadjára legalábbis nehéz nem azt vizionálni, hogy az ő érkezésével kaptak egy olyan külső fület, aki a saját értékeik és ízeik megtartása mellett is még jobbá tudta formálni a dalokat. Mindeközben a hangzásuk alapja nem igazán változott, ez tulajdonképpen szinte az Eclipse óta homogén.

A Halo az északon megtelepedő első telepesekről, az ő viszontagságaikról szól, ennek fényében nem meglepő, hogy némiképp nehezebb talán, mint elődje, a Queen Of Time volt. Kevesebb a könnyed téma, ugyanakkor nagyobb teret engedtek a terjengősnek ható, progresszív megoldásoknak, amit a szokottnál bátrabban fűszereztek a hard rock hatásaik néha szinte a klasszikusokig visszamutató kivetülésével. Érzékletes a szinte Deep Purple-t idéző hammondos billentyűbetéttel kibélelt Northwards, ahol ezt még különösebben bújtatni sem igyekeznek. Mindez nem torzítja saját egyéniségüket, a slágerességükből sem igen vesztettek, pedig itt nem az egy-egy kiemelhető dal veszi hátára a produkciót, a színvonal egységesen erős. Talán az Under nehezebb megközelítésének és a Queen Of Time kalandozósabb zenei megoldásainak egyfajta kombinációja lehet a helytálló leírás, miközben néha a régi dallamvilág is visszaköszön. A Windmane esetében például, ahol azon túl, hogy Santeri is gyakorlatilag szólót hoz, szinte a ′90-es évek végéig nyújtózhatunk vissza.

Az utóbbi időszak egyik meghatározó jellemzője volt Joutsen hörgős énekének erősödése is, egyre inkább előtérbe történő helyezése. A tiszta énekes részek arányban tartása azonban, ami a Queen Of Time esetében ingerlő módon egészítette ki a dalokat, itt talán elvesz abból a lehetséges súlyból, amitől még „sötétebb", még inkább a témához illő lehetne a végeredmény. Mindez azonban nüansznyi apróság, újra és újra hallgatva ez a benyomásom is jó eséllyel szertefoszlik majd.

A Joutsen-éra talán legjobbja a Halo, ahol szinte tökéletesen sikerült megtalálni a mindent egyben tartó összhangot. Harmincpluszos zenekarként egyre erősebb és erősebb produkciókkal előállni kevesek erénye, az Amorphis azonban újfent felül tudta múlni önmagát.