Shock!

Rengeteg jelzővel lehetne illetni az Amorphist, hiszen az egyik legnépszerűbb finn metalzenekar tényleg kapott már hideget s meleget egyaránt mindenhonnan csaknem három évtizedes karrierje során. Ha nagyon gonoszkodni akarnék velük, a friss album megemésztése után akár még giccsesnek és önismétlőnek is nevezhetném tradicionális muzsikájukat, amiben még talán némi igazság is rejlik, és biztosan sokan egyet is értenének vele. Ám ebben a csapatban mindezek ellenére még mindig ott rejlik valami megfoghatatlan mágia, valami feltérképezhetetlen vonzerő, ami miatt az egyszeri rajongó izgatottan várja a legújabb megjelenéseket.

Ez pedig nagyon kevés zenekarra jellemző manapság. Szabályosan késztetést éreztem arra, hogy minél előbb megismerkedjek az új anyag dalaival, ami a mai dömpingben egyre ritkább jelenségnek számít. Sőt, talán még akkor sem sokallnék be tőlük, ha háromhavonta jelentetnének meg valamilyen hangzóanyagot, hiszen ez a csakis rájuk jellemző, ízig-vérig hagyományőrző, de többdimenziós zenei világ szinte minden alkalommal kellemes perceket okoz. A három esztendővel ezelőtti Under The Red Clouddal persze jól fel is adták maguknak a leckét, minket, rajongókat meg kellemesen fel is csigáztak az azóta eltelt hónapokban és években, és ahogy az előre borítékolni lehetett, most sem okoztak csalódást. A Queen Of Time dramaturgiája és koncepciója eléggé jellegzetesre sikeredett, ami talán az előző lemezt is összekalapáló Jens Bogren producernek is köszönhető. A fokozatosan, egyre erősebb kompozíciókkal felépített hangulat ugyanakkor nemcsak a zenekar élő fellépéseire emlékeztet, hanem számtalan újítást és váratlan hangszerelési megoldásokat is felvonultat: a szimfonikus nagyzenekar és az efféle kórusok például még soha nem kaptak szerepet ebben a formában a csapatnál, és ugye mondanom sem kell, hogy elég komolyan feldobják velük az egyébként is monumentális tételeket.

Érzésem szerint most az album első felére kerültek a nem túl direkt szerzemények, amelyek még ettől függetlenül is megrezegtetnek mindent az ember lelkében már első ismerkedéskor is, azonban hosszú távon nem ülnek bele annyira a fülbe, mint mondjuk a három évvel ezelőtti dalok. Sem a The Bee, sem a szaxofont (!) is felvonultató Daughter Of Hate, sem pedig a jellegzetes, delayezett gitárharmóniákkal és furulyával operáló Wrong Direction nem fogja a finn slágerlisták éléről letaszítani az épp aktuális black metal népdalt, de ez nem is feltétlenül baj, hiszen e sötétebb, mélyebbre merülő számk így is a lemez kellemes színfoltjai, és hálistennek kellően változatos is tőlük a műsor. A Kamelotra és a Symphony X-re jellemző, bombasztikus kórusokkal és vonósokkal megtámogatott Message In The Ambernek, illetve a gyönyörűségesen beinduló, keleties melódiákkal fűszerezett The Golden Elknek (mekkora ötletes dalcím!) sokkal nagyobb esélye van közönségkedvenccé érlelődni. De igazából az egyszerre hipnotikus és feszkótól hullámzó-pulzáló Heart Of The Gianttől kezd magába szippantani a lemez, amit csak még tovább fokoz a következő, összekeverhetetlen folktémát bemutató We Accursed, amit akár a Queen Of Time csúcspontjának is nevezhetünk. Itt gyakorlatilag tök mindegy, hogy Tomi Joutsen mit is hörög, mert a csodás zenei alapok önmagukban is megállják a helyüket. Ezek után a Grain Of Sand már „csak" rutinból elprüntyögött Amorphis-témának tűnik, de a még másnaposan is bájos Anneke van Giersbergennel közös, duplázós és ismételten pazar folkmotívumokkal ékesített Amongst Stars megint kiemelkedő. A Pyres On The Coast viszont kicsit felesleges – például a japánoknak elcsöpögtetett bónusznótával, a Honeyflow-val szemben –, de ez legyen a legnagyobb probléma a Queen Of Time-mal.

Esa Holopainenék tehát most sem beszéltek mellé: ez most valahol tényleg egy megújult, agresszívebb, de ugyanakkor rengeteg harmóniát is felmutató Amorphis, amilyet még nem nagyon hallottunk korábban. A „kedvenc" pontozásommal viszont most is nagy dilemmában vagyok, ugyanis az előző, általam csúnyán lepontozott – talán egy arany jávorszarvas-szőrszállal erősebb - lemezre mai fejjel szó nélkül bevésném a tízest, így lehet, hogy kicsit furcsa lesz, ha az Idő Királynője most az egytől tízig terjedő skálán kilencest kap. Pedig így lesz: mágikus zenére mágikus pontszám jár...