Shock!

Tomi Joutsen tíz évvel ezelőtti leigazolásával igazi vérfrissítést hajtott végre az Amorphis: népszerűségük is megmaradt, és zeneileg is sikerült úgy fejlődniük, amitől nem ment fejjel a falnak sem a régi rajongóbázis, sem pedig az újonnan érkezett generáció. A szigorú tekintetű, szuggesztív és nem utolsósorban bődületesen nagy hanggal megáldott frontember szabályosan felpumpálta energiával az akkori, illetve azóta született szerzeményeket. Az előző pacsirtával, Pasi Koskinennel készült lemezeik is ott vannak a legnagyobb kedvenceim között – a még korábbi anyagokról már nem is beszélve –, de az Eclipse / Silent Waters / Skyforger mesterhármas nótái is ugyanilyen sűrűn csendülnek fel a hangfalaimból.

Az ősi, természetközeli, pogány és epikus finn népi legendák és mondák életben tartására felesküdött, hagyománytisztelő zenekar természetesen az Under The Red Cloudon sem változtatott a mondanivalón, töretlenül és meggyőző hitelességgel folytatják hazájuk misztikus kultúrájának népszerűsítését úgy zeneileg, mint tartalmilag. A két alapító gitáros, Tomi Koivusaari és Esa Holopainen szinte megszakítás nélkül tartják életben immár huszonöt éve ezt a legendásnak is nyugodtan nevezhető formációt, és az sem elhanyagolható tényező, hogy szinte a kezdetektől fogva ráálltak a két-háromévenkénti lemezmegjelenésre, ami egy folyamatosan turnézó és aktív zenekar esetében mindenképpen egészségesnek mondható. Az ilyen nagy múltú és emblematikus előadóknál viszont az évek múltával egyre gyakrabban mutatkoznak az ötlettelenség, a megfáradás és a motivációhiány nyilvánvaló jelei, ami alól sajnos az Amorphis sem kivétel, azonban a legfrissebb anyag még gyenge pontjai ellenére sem nevezhető sebtében összecsapott rutinmunkának.

Először is itt van a minden eddiginél teltebb és lélegzőbb hangzás, amely tényleg elsöprő dinamikával és brutalitással hengerel. Tökéletes arányossággal és természetesen dörrenek meg a védjegyszerűen flangeres és chorusos gitárok, a dobok és a vastagon a ritmusszekció alá adagolt billentyűszőnyegek, amelyeket az egzotikus hangszerek és a néha-néha felcsendülő szimfonikus hangszerelés is csak még monumentálisabbá varázsol. Tomi megfelelően zengetett, elementáris erejű vokáljai, süvöltései és bömbölései pedig mintha a sötét, ködös északi hegyvonulatok közötti völgyekben visszhangoznának. Már csak e roppant különleges és sajátos atmoszféra miatt is érdemes többször végighallgatni az Amorphis-lemezeket, mert ilyen eszközökkel tolmácsolva még a gyengébben sikerült dalok is élvezhetővé válnak.

Nyitásnak rögtön a címadó nótában el is sütnek minden szokásos jellegzetességet, és ez talán az egyik legerősebb tétel is a lemezen. A folkos motívumok már első alkalommal is ütnek, és a hangerőt is egyre csak feljebb van kedve tekerni az embernek. A The Four Wise One-ban Jan Rechberger ütős bontakozhat ki, apró díszítéseivel és törzsi motívumaival kellemes dinamikát és egyedi színeket varázsol az egyébként sem kevés energiától duzzadó szerzeménybe, amelyet intenzitásban még inkább felülmúl a Santeri Kallio keze alatt megdörrenő, Hammonddal is megtámogatott, hangulati váltásokkal megbolondított The Skull. Joutsen jellegzetes orgánumát és különleges hangszálait itt is ki kell emelnem, ugyanis igencsak messze áll tőle a rock- és metalénekesek legnagyobb részére jellemző, leginkább vibrátóra alapozott éneklési stílus. Amikor dallamosan énekel, szinte egyetlen alkalommal sem használja ezt a fajta technikát, amitől sokkal emberibb és kevésbé mesterkélt marad, és ez összességében magát a muzsikát is sokkal természetesebbé alakítja. Hörgésében pedig sokkal inkább nagyon mélyről feltörő, igazi őserő feszül, mintsem agresszió.

Az ütős refrénnel megáldott, személyes kedvenc Death Of A King egzotikus fafúvós hangszereit maga a svájci Eluveitie főnőke, Chrigel Glanzmann szolgáltatja, aki nem mellékesen még további három tételben is kisegíti a finneket. A Sacrifice-t végig dallamosan nyomja Tomi, hogy aztán a következő, zongora bontásokra építkező, kellemesen gyaluló Dark Pathet ismét szélviharokat megszégyenítő, orkánerejű hörgéssel szabadítsa ránk. A közel-keleti motívumokkal díszített Enemy At The Gates, valamint a kelta hatású Tree Of Ages is csak színesíti az összképet. Uóbbi nótát akár még giccsesnek is nevezhetnénk – abban az esetben, ha valamely másik finn zenekar játszaná –, de az Amorphisra még ha akarnám, sem tudnám rásütni ezt a jelző. A dél-afrikai születésű, angyali hangú Aleah Stanbridge vendégénekesnő által elővezetett, misztikus hangulatú refrénjében szintén nagyon erős White Nightot is rendesen odatették az album végén.

Az északi folkot, a brutalitást és a lenyűgöző dallamokat mesterien keresztező finnek az új lemezen is egyértelműen bebizonyították, hogy még mindig rejlik bennük potenciál. Az őket szorgalmasan követők és másolók közül – nálunk talán a Dying Wish játszott hasonló zenét anno – nehezen tudnék megnevezni akár egyetlen zenekart is, akik hasonlóan magas színvonalon tolják ezt a stílust, ezért még a hallhatóan kevesebb fogós téma ellenére is csak ajánlani tudom mindenkinek az új művet. Nem vártam sem új Tales From The Thousand Lakest, sem Elegyt, sem pedig Skyforgert, de nincs okom panaszra, mert az Under The Red Cloud még az önismétlés és néhány újragondolt dallam ellenére is jó lemez lett. És igazából az Amorphis többdimenziós megszólalású muzsikáját még akkor is jó hallgatni, ha bekerül a képbe egy-két átlagosabb, kevésbé letaglózó és megrázó erejű szerzemény.

Az Amorphis december 12-én Budapesten koncertezik a Nightwish és az Arch Enemy társaságában. További részletek itt.