Shock!

Az Ancient Ceremony 2005-ben megjelent minialbumát tartom most a kezemben, és kissé tanácstalan vagyok a meghallgatása után, mert ugye erről kritikát is kéne írni. Nos, jó. Ezen minialbum megszületésekor a banda már túl volt egy demón, két minialbumon és három nagylemezen, ami azt kellene, hogy mutassa, hogy a tapasztalat egy jó album megalkotásához már megvan. Német zenekarról van egyébként szó, akik 1989 óta örvendeztetnek meg újabb és újabb anyagokkal, és eddig jelentős sikereket értek el az infólap tanúsága szerint.

Kezdeném a borítóval, ami teljesen semmitmondó, a logón kívül egy keresztre ráfonódó kígyót ábrázoló pecsétlenyomatot ábrázol. Van némi probléma a belső oldalakkal is, ugyanis ezzel a karakterkészlettel teljesen olvashatatlan a szavak kezdőbetűje, így előre is elnézést kérek, ha valamely tag nevét rosszul írnám.

A lemez egy Te Deumnak nevezett intróval kezdődik, és a bajok már itt kezdődnek, ugyanis úgy pattog és serceg a felvétel, mintha a háttérben a hangmérnök húst sütögetne, de legyintsünk csak, lehet, hogy ez koncepció. A címadó tétellel kezdenek, a zene alapvetően billentyűvel színesített black metal, olyasmi, mintha mondjuk a Dimmu hirtelen elfelejtett volna zenélni. Zeneileg egyszerű dolgokat hoznak itt a német srácok, elcsépelt, kétszázszor felvett és lejátszott témákat hallhatunk, és még azokat is elég pontatlanul nyomják. A dobtémák rém egyszerűek, ráadásul a pergő erősen úgy szól, mintha fazekat ütögetne Manuel Steitz. A gitárok szintén hasonló problémákkal küzdenek, Patrick Meyer és Christoph Bales egy pillanatra sem tud kilépni a „B" vagy még inkább „C" kategóriás riffek árnyékából, ráadásul előfordul, hogy egymást sem találják, azaz pontatlanok, de nagyon. A hangzás sem segít rajtuk túl sokat, egy idő után nagyon kellemetlen hallgatni. Aztán jön az, amiért legalább 3-4 pont levonás jár, Chris Anderle teljesítménye a mikrofon mögött. Nem elég, hogy hangja az semmi, szerintem járna neki egy beutaló a fül-orr-gégészetre is, mert amit itt művel az fülsértő. És aztán ami a legrosszabb, hogy az első nótát például teljes egészében németül „énekli", ami sajnos nem könnyíti meg az album befogadását. Jó, igen, tudom, hogy vannak norvég anyanyelvű zenekarok is, vagy például ott van a nagybandák közül a Rammstein is, de itt a német énekért inkább pontlevonás jár.

Nem tudom mit lehet még ehhez hozzátenni, szerintem szót sem érdemelnek például a Diabolos Temptationben hallható inzertek, amik inkább viccesek, mint „sátániak", az meg aztán sokat elmond a zenekarról, hogy a hatodik tétel, ami egy 1994-ben született dal újrakevert változata, semmivel sem rosszabb, mint amit itt összehoztak. Mondjuk a gyenge és a gyenge között kár is különbséget tenni.

Senkinek nem tudom jó szívvel ajánlani ezt az anyagot, és isten mentsen, hogy még egyszer végig kelljen hallgatnom. Jár egy pont azért, mert megírták, egy pont, mert felvették, és egy pont, mert kiadták, az pont három pont, de szerintem még az is sok.

Uff! Én beszéltem.