Mellékvágány – mondja a szentesi-nagymágocsi trió legújabb lemezének címe (hogy ez most EP, vagy „rendes" stúdiólemez, mindegy is), és a lényeg bizony benne van ebben az egy szóban. Mert valóban mellékvágányon járunk, egy nyolctételes akusztikus kiránduláson, messze túl a komfortzónán, ennek minden előnyével és hátrányával. Mert nem, ezúttal nincsenek itt a megszokott dolgok: a nagyvonalú témahalmozás, a váratlan tempóváltások, a bömbölő énektémák, a torz és roncsolt megoldások. Viszont itt van a jól ismert gondolatiság, a depresszív, de azért olykor-olykor reményt is felvillantó szövegvilág és a magába rántó hangszeres játék. És nincs is jobb néha elhagyni a megszokottat, a biztonságosat, és felülni egy olyan vonatra, aminek talán nem is tudjuk a végcélját, csak sejtjük, csak reméljük, hogy nem fog komolyabb baj érni az úton.
Mihály Gergőék ráadásul rögtön a lemez legelején kimutatják a foguk fehérjét, az első két tétel számomra ugyanis úgy magaslik ki a mezőnyből, hogy az szinte már a többiek rovására megy. A nyitó Slaves In Dark Inferno például helyből mehet befelé a legjobban sikerült Dühtea-tételek közé, aminek már a címe alapján is sejthető, hogy hiába az akusztikus hangulat, itt azért nagyon komor dolgokról lesz szó. És talán nem csak a „Valami rohad ezen a földön / Szenvedni fogunk, égni a Pokolban"– jellegű rendkívül kedélyes mondatoknak köszönhetően, de az egésznek van egy olyan, kínzóan szép Alice In Chains-es hangulata, aminek a magamfajta csak nagyon nehezen tud ellenállni. A dalt ráadásul Kukovecz Pál herfli-játéka támogatja meg, ami messziről nézve némi blues-ihangulatot is ad a dologhoz.
Aztán a kettes Geese (At A Hungry Festival) valamilyen szempontból pont az ellentétje: slágeres, azonnal rögzülő darab, amibe még a napfényt is belelátom, ha nagyon akarom, ráadásul ebben is van vendégzenész, a korábban a Snakes In Blossom albumon is felbukkant Csontos Peti képében. (Ő még a zárótételben is fog szerepelni, igaz, akkor már Hammond-orgonán.) A hármas Sidetracks viszont már nehezebben adja meg magát, hiszen ez sem egy napfényes dal, de a Cell instrumentális, kasztanyettás-latinos hangulata némileg oldani fogja a feszültséget.
A kissé szürkébb Loam (Peralta Miguel azért persze ebben is remek, mi más lenne, régi szokása már az ilyesmi) vezet át az anyag második felébe, ahol lesz egy kis hangulati átkötés (Stick Of Loss), és egy összeszedettebb zárótétel (The Devil's Last Foil), de én most mégsem ezekről szeretnék beszélni. Hanem a lemez egyetlen feldolgozásáról, ami a Moonsoon, és nem más, mint egy Wackor-darab! És szerintem éppen ezért jár a megsüvegelés a srácoknak, mert végre valaki, aki nem egy unásig ismert, negédes popdalt dolgoz fel, némileg bedurvítva, hanem egy hozzájuk hasonlóan a nagy magyar zenei lapályban küzdő baráti csapat dalát. Ráadásul itt hallható a szintén hasonló cipőben járó Kövi Lóránt (Flop, Pear Jam) vendégéneke is, szóval a magyar underground összetart – kérdés persze, mire mennek akár csak együtt is.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a Gődér Csaba által felvett és a Nova Prospectből ismert Kiss Józsi által megkevert anyag egészen lélegzően is szól, úgyhogy ne zárjuk károgással a kritikát! Sokkal inkább azzal, hogy már vagy másfél évtizede szajkózom fáradhatatlanul: az Angertea az egyik legjobb hazai zenekar. De ha ilyen lemezeket tesznek le az asztalra, még fogom is ismételgetni egy darabig!
Hozzászólások