Az Ann My Guard budapesti csapat, 2007-ben alakultak. Elég régóta űzik tehát az ipart, mégsem sikerült még beléjük botlanom, annak ellenére sem, hogy két EP-jük is megjelent már korábban (Cinderella's Syndrome – 2010, Doll Metal – 2012). Ha a zenekar neve, netán a korábbi anyagok címe alapján egy újabb szépség-és-a-szörnyeteg vagy énekesnős opera/gótmetal bandára gondolnál, gyorsan felejtsd el! Az Ann My Guard ugyan egyértelműen Baumann-Tóth Eszter Anna köré épül, azonban sokkal több annál, hogy pusztán egy legyen a kismillió frontcsajos csapat közül.
Az már például a lemez első hallgatása közben egyértelműen szemet szúr, hogy a négyest egy cseppet sem zavarják olyan apróságok, mint zenei stílusok, szabályok vagy kategóriák. Ennek pedig az az eredménye, hogy totál változatos és izgalmas a muzsikájuk, ugyanis sosem tudhatod, a következő percben épp mi fog előtörni a hangfalakból. Simán belefér náluk, hogy egy zorkó középtempós riffet hirtelen egy nyugis, csellóra épülő rész vált fel, netalántán Crisis-szinten beteg dolgokat pakoljanak dalaikba, de sima pop is bőven akad a lemezen. Az Innocence Descent pont megfelelő mértékben adagolja az azonnal ható, könnyen befogadható dolgokat az agyasabb, beteg témák közé, hogy kapásból meg tudja fogni a hallgatót, ugyanakkor a lemez ikszedik hallgatása közben is legyen mire figyelni.
Az Enchant kapásból nem tipikus indítás: a Queen dolgai jutnak eszembe róla, és nem a slágerek, hanem a borult cuccaik, de a szomorkásan indító, csellóval is megfűszerezett Grey Witchet is alaposan megkavarják. Velük szemben pedig ott van a pofátlanul fogós, szimplán popzene Dark See Blue, ami ennek ellenére is a lemez egyik abszolút csúcspontja, vagy a félig akusztikus My Lullabye. A középrészén egyértelműen túlsúlyban vannak a könnyed, ragadós dalok, amik után üdítően hat a zúzós, SOAD-osan eklektikus és őrült HKA Bitch, ami ugyanúgy csúcspont, mint a Dark See Blue volt korábban, épp csak más szempontból. Innentől szerencsére bekapcsolva hagyják a torzítót, a Fallen és a Gone is egyértelműen rockosabb, mint a lemez középrésze, a hétperces, zaklatott Circles pedig méltó lezárása az anyagnak. Amellett, hogy egy-két gyengébb dal is akad (Easy vagy Morgana's Song, amik bár nem rosszak, de nem fognak meg annyira, mint a többi), és a dalsorrendet érdemes lett volna átalakítani valamelyest (kicsit besűrűsödtek a nyugisabb, popos darabok a középrészen), de az Innocence Descent fentiek ellenére is egy remekül összerakott, kerek anyag, ami Anna kiváló teljesítménye miatt mindenképpen megérdemli az extra figyelmet.
A csapat Nyugat-Európában és az Államokban is sikerrel mozgolódott, de remélem, első nagylemezüknek köszönhetően itthon is feljebb tudnak lépni egy szinttel. Megérdemelnék, az Innocence Descent ugyanis kifejezetten erős bemutatkozás.
