Shock!

Sokadik lemezét szabadítja a világra a hagyományos, kissé poros rockandrollt és thrasht játszó kanadai Anvil, mely csapatnak talán annyi az egyetlen erénye, hogy egy magyar származású taggal büszkélkedhet.

Hogy miért írtam azt, hogy poros? Csupán azért, mert a nyitó dal - melynek ennél a műfajnál is az lenne a szerepe, hogy tornádókánt söpörjön át minden metalos szobáján - kb. olyan sebességgel húz, mint egy jóllakott tengeri csillag a tenger mélyén. Arról nem is beszélve, hogy vokalistánk kicsit ráspolyos, de erőtlen hangja mindezt megkoronázza: a magas hangoknál bizonytalan, egyéb helyeken erőtlen, vértelen.

A második dalban egy olyan gitárszólót hallhatunk a dal elején (meg sok más helyen is egyébként), amit minden kezdő gitáros eljátszik, aztán ha visszahallgatja magát felvételről, sikítva röhög teljesítményén, majd szélsebesen ráveszi a macskája nyávogását, nehogy nyoma maradjon szerencsétlenkedésének. A dobos elfutásai hasonlóképpen fergetegesek. Ahogy haladunk a dalokkal, a vokalista egyre inkább erőlködik, hamiskás. A harmadik dal címe éppen az, hogy: Song Of Pain, ami eléggé kifejező, mit érez szegény hallgató. És ez így folytatódik, a lelkesedés töretlen, mint ahogy a színvonal süllyedése is az. A lemez felénél a hallgató percről-percre idegesebb, hogy miért is vesztegeti az idejét a zenekarra, jobb esetben elalszik és egy kellemes álommal kárpótolja magát. A hangzás tökéletes keretet ad a zenéhez: kellően vérszegény, dinamikátlan és aránytalan. További érdekessége a csapatnak, hogy mintegy ikonként, minden lemezborítón szerepel a csapat névadója: egy üllő! Fantasztikus! Jobb, mint Eddie, tényleg.

Vannak zenekarok, amelyek az idővel egyre ízesebbek, sokszínűbbek lesznek. Vannak zenekarok, amelyek a kezdeti fantáziátlanságukat és középszerűségüket nem tudták kinőni, az Anvil idestova 26 (!) éve képtelen erre. Javaslom a kötelező nyugdíjaztatás bevezetését a rockzenészek köreiben. Az Anvil bőven megérdemelné a pihenést. Zenélni nem tudó emberek sokadik lemeze.