A talján bandát 1995-ben alapította a Caruso testvérpár, s azóta már több albummal is megörvendeztették a világot, számomra azonban ez a munkájuk az első - s mivel nincs összehasonlítási alapom, önmagában nézegetem s hallgatom. Speed power metal, közli velem az ismertető, s nem is állít valótlant.
Észbe sem kapok, máris a harmadik nóta sorjázik a lejátszóban, az első tétel ugyanis egy intro némi madárcsicserrel és esőzéssel, amit egy (csaknem) instrumentális betét követ, tüstént felvázolva előttünk, mire is számíthatunk. Afféle tekerős gitár-muzsikára, virga billentyűfutamokra, himnikus dallamokra... Aztán Enzo Caruso sikít egyet, mi pedig felkapjuk a fejünket: Egek, csak nem Fabio nyomul MÁR MEGINT, álnév mögé rejtezve??? Nos, ami a sikítozós tenor "egyedi" hangszínét illeti, bátran lehetne Leone barátunk is...
Némely nóta több részből tevődik össze, akad visszatérő téma is, tehát látszik, hogy sűrűn redőzött homlokkal alkottak az ifjak, nem csak úgy összedobtak 15 nótát unalmukban. Kellemes, jó muzsika ez, bár nélkülözi az egyéniséget. A gityós Franco Caruso valószínűleg magasan képzett majsztró hírében áll a környéken, de Enzo sem marad le mögötte: áriázása mellett ő gondoskodik a billentyűs hangszerek megszólaltatásáról, ráadásul - ha hihetünk a tájékoztató büszke állításának - a fickó "valódi, élő" csembalón klimpírozik!
Romantikus, nagyon digó, afféle neoklasszikus-epikus hangulat lengi be az egész albumot. A speedes nyomulások közt azért akadnak kevésbé uncsi megoldások, prog színezetű részek (pl. My Destiny, A New Breathing vagy The Dreamer). A Tango című instrumentális darab pedig olyan színpompás és virgonc, amely után bátran tapsolhatunk a fiúknak. Egy ballada kötelező és elkerülhetetlen, így meg is kapjuk a magunkét zongorakísérettel, síró gitárszólóval a Forever cím alatt. Felejthető opusz... A dalhömpölyöket végül egy szolid, merengő instru tétel zárja.
A törekvés értékelendő. A kivitelezésen még lenne mit homlokráncolni. Nem technikában, inkább az egyéni íz keresésében... Szintén értékelendő, hogy a srácok maguk rögzítették és keverték az anyagot, de azért a jobb hangzás érdekében nem ártott volna átugrani a szomszédos stúdióba, hátha ráakadtak volna egy unalmában hátvakaró szakemberre... Sajnos a hangzás elég lapos és vérszegény, de ha kellőképp felcsűrjük a hangerő gombot, ez nem túlságosan zavaró.
Az összkép kedvéért: a míves borítón egy bögyös amazon sínylődik az óceán zöld vizében, valamiféle gyolccsal összetartva két korhadt fadarabot, melyek közt óriási pók fészkel egy bitang nagy háló közepiben. Távolabb, ahol a sokfejű tengeri szörny kibukkan a habokból, villámok remegtetik az égbolt alját...
