Arjen Anthony Lucassen zeneszerző/multihangszeres nevét sokan valószínűleg a terebélyes kompozíciók tárházaként számon tartott Ayreon révén ismerik, de emellett még számos egyéb mellékprojekt is kötődik a holland zseni nevéhez, elég csak a slágeresebb Star One-ra vagy az ambientes Ambeonra gondolni; termékenysége már-már emberfeletti.
Ám ha őszinte akarok lenni, akkor bizony alapvetően nincs is olyan nagy különbség Lucassen munkái között. Nyilván a művész rendelkezik már egy olyan sajátos zenei világgal, ami csak rá jellemző, s aminek nyomán azonnal felismerni kinek is a munkája, jöjjön ki bármilyen név alatt az adott eposz. Ez persze még nem negatívum, habár az is igaz, hogy túl homogénnek és bizony gyakran unalmasnak találom az Ayreon életművet, egészen a tavalyi 01011001 albumig, ahol végre teljesen Lucassen zenei világába olvadt a Pink Floyd hatás, s dalok terén is egységesen erős lett az a lemez, mindenféle feleslegesen dagályos, sehová se vezető hézagkitöltések nélkül. Tudom, ezzel sok ellenséget fogok szerezni magamnak, de tény, hogy még a legsugárzóbb klasszikus zeneszerzőknek is akadnak kevésbé sikerült műveik. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy Lucassen korunk egyik legfigyelemreméltóbb zeneszerzője.
A Guilt Machine egy újabb mellékhajtása a Lucassen-tölgyfának, amely ezúttal nem sci-fi filmek zenei átiratát tartalmazza, s nem is vonultat fel operás hangulatot teremtő énekeskavalkádot. Nem, a Guilt Machine egy hagyományos együttes látszatát kelti, egy állandó énekessel, aki viszonylag újnak mondható a mester udvarában. Jasper Steverlinckről van szó, akinek nőiesen lágy fekvésű hangját szokni kell, de egyébként kellemes tónusú hangszíne tökéletesen illik a kristálytisztasággal megszólaló, törékeny zenei vonalhoz, amit a Guilt Machine képvisel. No meg felüdülés is végre egy olyan Arjen Lucassen albumot hallani, amin nem rádiójáték megy, hanem "csak" szimpla progmetal muzsika. Mert a progresszió ezen a lemezen is fontos elem, mind zenei, mind pedig a zene által elmondott történet szempontjából. A koncepcióról így nem is mondanék semmit, hadd maradjon meg a felfedezés öröme mindenkinek, de azt hiszem, hogy a muzsikáról már szabad beszélnem, Nos, amint azt Lucassen is interjúiban elmondta, a Guilt Machine egy melankolikus hangvételű projekt, amely ennél fogva erősen lekorlátozza a befogadásához megfelelő lelki állapotot is. Ez a lemez a nyolc-tíz perces darabjaival csendes elmélkedéshez vagy az agy puszta pihentetéséhez tökéletesen megfelelő, ebből adódóan kutyafuttatáshoz vagy Disgorge koncert bemelegítéséhez már kevésbé illik.
Lucassen nagyon ért az európai ízű, nagyívű dallamokhoz, refrénekhez is, amikből itt is kapunk, igaz, nem túl sokat. Ilyen hallható mindjárt a nyitó Twisted Coil című szerzeményben, ahová olyan Beatles-ízű melódiát csempészett a mester, hogy azóta se vagyok képes kitörölni a fejemből, de a Season Of Denial tetőpontjában kicsúcsosodó dallamvezetés is példaértékű. Egyébként a visszafogottan beinduló, meggondoltan riffelős részek, akárcsak az Ayreonnál, itt is jellemzőek, de értelemszerűen most nem ezen van a hangsúly. Érdekességképp pedig a koncepció miatt az utolsó dal elején még magyar szavakat is hallhatunk. Kellemes élmény egy holland lemeztől!
Nekem bejön a friss Lucassen-munka, az eddigi legegyénibb műve, ahol végre sikerült szépen belesimítania hatásait saját zenei világába, és egy igazán színvonalas és értékes hangfolyamot összekalapálnia.
Hozzászólások