Shock!

Nem tudom, egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, de ha így folytatják, talán még az Anthraxnek is van félnivalója „a legszánalmasabb szájbólseggcsinálás" és „a legértelmetlenebb tagcsereberélősdi" díjakért folyó vidám vetélkedőben. Vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségében, de ez nem annyira metalos és romantikus dolog, így nyilván senki sem fogja lenyilatkozni. Helyette tehát marad a gyerekes sajtóbeli üzengetés meg a pereskedés a névhasználatért, amik persze csak egy újabb patinás név lejáratódását eredményezik. Vagyis tényleg mindenki rosszul jár velük, az érintettek és a rajongók egyaránt.

Míg a két ismét egymásra talált jó haver, Burton C. Bell és Dino Cazares a háttérben arra készülnek, hogy elcsaklizzák a Fear Factory nevet korábbi társaiktól, Christian Olde Wolbers és Raymond Herrera szépen összehozták az Arkaea projektet a Threat Signal frontemberével, Jon Howarddal és a kanadai csapat basszusgitárosával, Pat Kavanagh-val. Ha hihetünk Christiannek és Raymondnak, az itt szereplő dalok mintegy fele a következő Fear Factory anyagra íródott, de mivel ez a vonal bizonytalan időre jegelődött, nem akarták őket tovább parkoltatni. Boldogan mondanám, hogy hála istennek, de sajnos nem tudom, a Years In The Darkness ugyanis egy totális se íze-se bűze lemez. A legrosszabb, hogy nem is lehet értelmesen megfogalmazni, mi a gond vele, mert a stílus nem tér el vészesen az anyazenekarétól, de valahogy mégsem működik. És nem állok hozzá rosszindulattal, mert még az utolsó Fear Factory lemezt, a korántsem tökéletes Transgressiont is kedvelem...

Jellegzetes gitár-és-lábdob-együtt-zúz témákra épülő, üvöltős brutálmetal ez melodikus refrénekkel, néhol fátyolosabb, cyberpunk hangulatú futurisztikus elszállásokkal, de mivel jelenleg 2009-et írunk, semmi okom nincs arra, hogy elégedetten hátradőljek és csettintsek rá. Még a csomagolás korszerű, urambocsá' itt-ott kissé metalcore-os volta sem leplezi el, hogy mindent ezerszer hallottunk már abból, amit itt elővezetnek, ráadásul ugyanezektől az arcoktól is, és sokkal jobban... Szó se róla, Herreráék tudnak zenélni és dalokat írni, vagyis húznak a tempók, Christian gitárja példás töménységgel szól, Howard pedig nemcsak dülledő szemekkel ordít, de a dallamokat is érzi. Ha a háttérben szól a lemez, el is lehet hallgatni, ám amint lepörögnek a dalok, az egészet nyomtalanul törli a memória. És ez baj. Hiányoznak az igazán kiugró nóták, a megjegyezhető, karakteres témák és refrének. Nem tudom elhallgatni azt sem, hogy Jon barátunk hangja a dallamos részeknél néha kísértetiesen olyan, mint Chester Benningtoné a Linkin Parkból, ami azért néhol elég pikáns – sőt, perverz – színezetet ad a lemeznek... A samplerek is lényegesen kisebb szerepet játszanak, mint a Fear Factoryban, pedig talán ilyesmikkel is lehetett volna egy cseppet színesíteni a végeredményen. Akadnak amúgy erősebb pillanatok (Awakening, Locust, Rise Today példának okáért), de a szürke összhatáson jelentősen sajnos ezek sem változtatnak.

Mivel a Fear Factory maga találta ki ezt a stílust, ha az ő nevük alatt jön ki az album, lehet, hogy jobban bevenné gyomrom, bár az agyamat akkor sem dobnám el tőle. Egy új zenekar bemutatkozásaként viszont egészen biztosan kevés egy ilyen alapjáraton pörgő, mindenféle érdekességtől mentes lemez. Bízzunk benne, hogy megjön az eszük, és egy-két éven belül könnyes szemmel borulnak egymás nyakába, nyertes vigyorral hangoztatva, mennyire jó barátok voltak mindig is, és az összes félreértésről a szemét rocksajtó meg az internet előtt küppedő megmondóemberek tehetnek...