Öt évvel ezelőtt, a Nivalisszal húzott be a maga világába az izlandi Árstíðir triója, és azóta is úgy tartom őket számon, mint egy semmi máshoz nem hasonlítható kis zárványt az abszolút kedvenceim sorában. Számos kritikában és koncertbeszámolóban dicsőítettem őket az elmúlt években, különösebb bemutatásra szerintem nem is szorulnak ezeken a hasábokon. Már két éve, a Pendúll megjelentetése kapcsán is pedzegettem, hogy készül annak anyagnak egyfajta komplementere, amellyel teljes lesz a kép: utóbbi lett a BLIK. A két mű közötti szünet hosszabbra nyúlt a vártnál (számomra legalábbis biztosan), ezért nem árt emlékeztetőként annyit újra leszögezni, hogy ezek valójában együtt értelmezhetők, és különösen a BLIK ijesztheti meg néhány ponton az Árstíðir híveit, ha nem a helyén kezelik azt.
A hagyományosabb felfogású, inkább a csapat gyökerei felé tekintő, izlandi nyelven íródott Pendúll után ugyanis most egy olyan anyag érkezik, amelyen Daniel, Gunnar és Ragnar gátlástalanul kísérletezik a zenekar határainak kitolásával. A tábor persze fel fogja ismerni a kedvenceit, hiszen a védjegyszerű, többszólamú vokálharmóniák itt is megtalálhatók, az énekközpontúság és a három remek hang együttese változatlanul uralja az összképet. Leginkább a hangszerelés irányából számíthatunk váratlan dolgokra, és az ilyesminek én sosem voltam ellene, bármennyire is tapad egy bizonyos hangkép az Árstíðir eddig megismert dalaihoz. Sosem gondoltam volna például, hogy Ragnarék valaha is előrukkolnak egy olyan, minden ízében nyári, napfényes témával, mint a Bringing Back The Feel, amelyhez klip is készült, hasonlóan váratlan fordulatokkal.
Ugyanezen okok miatt nehezen feldolgozható az első hallgatások alkalmával a Sanity is, ultramodern megközelítése az Imagine Dragonsnak talán jobban állna, és nem is állítom, hogy az Árstíðir magáévá teszi ezt a világot, inkább csak felvillantják, hogy ilyet is tudnak. És akkor el is mondom, mi a legnagyobb bajom ezekkel a kísérleti dolgokkal, amik kábé a BLIK felét jelentik: semmilyen értelemben nem nyújtanak többet/mást annál, mint amire egy tehetségesebb indiepop-zenekar képes. Talán ebből már érthető, amiről beszélek, egyes pontokon karakterét vesztettnek tűnik most az Árstíðir, de persze nem áll szándékomban pálcát törni felettük, hiszen maguk is bizonyítják, hogy minden további nélkül tudnak slágert írni a saját világukban úgy is, hogy közben újat mutatnak (lásd az A New Tomorrow/Seven Years párost a lemez második felében).
Szóval íme a Pendúll és a BLIK, egyik hossza sem éri el a 40 percet, és egymás után meghallgatva nyújtanak nagyon bő áttekintést a mai Árstíðirről. A két anyag kiadása között eltelt két év félrevezethet és elriaszthat egyeseket a BLIK-től, de az én nézőpontomból ezek a kiadványok a bizonyítékai annak, hogy az Árstíðir zenészeinek nincsenek gátlásai, és hogy a kreativitást nem kell mindenáron becsatornázni. Talán jobb és főleg könnyebben magyarázható lett volna a két albumot egyszerre megjelentetni, így összességében akár egy Nivalis-szintű alkotással venni elejét a kérdéseknek. Persze ugyanígy bejöhet ez az egyenes vonallal kettébontott elképzelés is, és hasonlóképpen húzhat be a BLIK új arcokat, mint tette azt velem a Nivalis. Aki pedig eddig is bírta Ragnarékat, könnyen veszi majd ezt az „akadályt" is, hiszen egy korty Izland sosem jön rosszul.
