Shock!

Hadd meséljek el három sztorit. 2017. december 7-én, egy csütörtöki napon, a Sólstafir koncertjén találkoztam először Árstíðirrel. A csordultig telt hajó nem volt éppen a legideálisabb hely egy efféle randevúhoz, különösebben nem is erőltettem volna itt és most a találkozást, mégis egymásba botlottunk. Ott álltam a koncertterem oldalában, bal lábamat a falnak vetve, és már a hétvége felé tekintgetve bambultam Árstíðir arcába, aki évszakokról, a közelítő télről és a glöggről magyarázott nekem. Nem különösebben értettem, csak annyit éreztem teljes bizonyossággal, hogy Árstíðir talán még nálam is antiszociálisabb lény ebben az egész közegben, egy babaarcú baltás gyilkos, aki tiszta zenét nevelget a torkában. Később, már a Hargita hegyei között tudtam meg, hogy az Évszakok nevet használja, amikor otthonától távol muzsikál, a Tél pedig idén júniusban érkezik.

Úgy húsz évvel korábban volt egy nagyon hasonló élményem Omnióval, azt is elmesélem. Az ember fia/lánya már húsz évvel ezelőtt is a napot kergette, és hiába próbált rendre megállni igazán látni és hallani, legtöbbször már akkor is az ismerős sarokpontokat kereste. Omnio semmi ilyesmivel nem szolgált, én pedig leginkább csak szabadulni próbáltam a szorításából, mert éreztem ugyan, hogy a jelenléte lassanként rám telepszik, de nem tudtam a dologgal mit kezdeni. Én is foglalt voltam, ő sem volt különösebben csábító, a szokásos. Aztán egy nyáron, talán éppen 1998-ban, amikor az ember már csak a túlélésre játszik egy árnyékos sarokban, nagy nehezen leesett, hogy túlgondoljuk mi ezt az egészet, és ahelyett, hogy folyton kapaszkodókat keresnénk egymáson, nyugodtam átadhatjuk magunkat a hangulatnak, különösebb kockázat nélkül. Aztán már csak arra emlékszem, hogy nagyon gyorsan nagyon jó lett, és ez az érzés máig velem van.

Na, és akkor befejezésül álljon itt találkozásom Leonard Cohennel, a harmonikaajtós Ikaruson, egy helyközi járaton, a 2000-es évek elején. Nehezen teremtek új kapcsolatokat, ez már akkoriban is így volt, de Leonardot tulajdonképpen rám tukmálták a Modorosblog partizánjai, kérdés szintjén sem merült fel, hogy akarom-e ezt. A maradék választási lehetőségeimmel élve úgy voltam vele, hogy kiválasztom a legszürreálisabb tételt a katalógusból, és ha így is meggyőz a pali, megadom magam. A Ten New Songs, vagyis a buszon elhangzott tíz új dal pedig nem csupán azon nyomban ledöntött a lábamról, de a mai napig hivatkozási alapként szerepel nálam, ha a zene esszenciájáról kell definíciót gyártanom. Kétszer akartam azonnal hangszert ragadni: akkor és ott. És ma is tartom, hogy dalok ennél többre nem lehetnek képesek az egyszeri halandók életében, mint amit akkor éreztem, amikor először találkoztam Mr. Cohennel Köveskútpusztán.

Ezek a dolgok jutottak eszembe egy forró augusztusi délelőtt, amikor a Nivalis szólt. És hogy egy komplett életet le tudnék élni így, ebben a hangulatban.