Shock!

Jó néhány különleges koncerttel kényeztettek már el minket idén a hazánkban fellépő zenekarok, de egy igazi, tőrőlmetszett skandináv estével még adós volt számomra a 2017-es év. A Sólstafir mostani fellépését a paganmetal-üdvöske Myrkurral egyetemben láthatóan nem csak én tartottam kiemelkedőnek az aktuális felhozatalból, hiszen a buli előtt nem sokkal végül a „sold out" táblát is ki lehetett tenni az ajtóra, ami minden előzetes fogadkozásnál jobban hirdette egy valóban maximális hőfokon pörgő este ígéretét. Ebből még persze éppen bármi is kisülhetett, én pedig azon kaptam magam, hogy az idő előrehaladtával egyre fogy belőlem a kezdeti lelkesedés, és ahogy közösen belegyalogoltunk a legsötétebb éjszakába, már csupán hűvös szemlélője lettem a hajón történteknek.

Ha engem kérdezel, igenis volt ráció abban, hogy az estét egy deklaráltan popzenét játszó trió, az izlandi Árstíðir nyitotta. Bevallom, nem szerepelt az eredeti terveim között, hogy teljes terjedelmükben elcsípem a babaarcú baltás gyilkosokat, így aztán közvetlenül a fellépés előtt próbáltam informálódni arról, hogy mire számítsak. Innen tudom, hogy egy immár évtizedes múlttal bíró társulatról van szó, nevük Évszakokat jelent, és természetesen volt már közös munkájuk Anneke van Giersbergennel. Legyen bárhogy is, ártalmatlan indie rockjuk (hivatalos megjelölés szerint chamber popjuk) elől normál esetben határozattan kitérek, ez alkalommal azonban határozottan volt valami perverz báj abban, ahogy előadásuk megalapozta az este hangulatát. Károkozás nélküli, kulturált belépő volt az ő részük az egészben, amit nem mellesleg a Sólstafir dobosával kiegészülve prezentáltak.

Mondjon bárki bármit, igenis a legnagyobb kíváncsisággal várt aznapi fellépő következett rögtön ezután a modell/színésznőből lett extrém metal szenzáció, a dán Amalie Bruun, vagyis Myrkur személyében. Azt, hogy a hölgy az eddig rendelkezésére álló időben valamit igenis jól csinál, a személye körül szárnyra kapott végletes vélemények is fényesen igazolják, ahol kiderül, hogy az emberek éppúgy képesek meglátni benne a lejárt szavatosságú wicca-boszorkányt, mint a féktelen anyatermészet bájos arcú szócsövét. Hozzátenném, hogy a szidalmak egy része nyilvánvaló irigységből fakad, hiszen az már első pillantásra egyértelmű, hogy Amalie színpadra született, és az egész lényében van valami olyan őserő, amivel hitelesen tud ott szerepelni. Persze tudjuk jól, hogy a Myrkur név egy komplett zenekart takar, ami ennek ellenére csak és kizárólag róla, általa (és jónevű mentorai által), belőle szól. A dolog pedig egyértelműen működőképes.

Az előzetes lelkesedés rőzselángjai tehát az egekig csaptak, ahogy csuklyás pajtásai társaságában végül a színpadra lépett az este szőke hősnője, hogy egy nagyon kompakt, leginkább bárdolatlan énjét előtérbe toló műsorral szórakoztasson minket. Sajnos hamar kiderült, hogy a szép-lány-játszik-gonosz-metalt című csúf prekoncepcióra Amalie egyértelműen építkezni próbál, lévén az egy ütemre eső pózok száma látványosan meghaladta az ez esetben egészséges mértéket. Nagy kár, mert esetében egy igazi, született szépségről beszélünk, aki ébredés után, kócosan is hódító tud lenni, nem is lenne igazából szüksége semmi másra, minthogy a mikrofon elé állva, hangját kieresztve hagyja ezt érvényesülni. Amikor így tett, például a záró, egymagában, sámándobbal előadott skandináv népdal esetében, az a pillanat szólt számomra a valódi őszinteségről. A többi ehhez képest nem volt más, mint egy kifejezetten jól megszólaló standard black metal koncert, ahol ezúttal a frontember láttán sem kellett egyet hátralépni.

Ha egészen őszinte akarok lenni, megfordult a fejemben, hogy ezek után nincs is mit keresnem a hajón, hiszen a headliner Sólstafir esetében már jó ideje az elfogadás/elengedés, nem pedig a masszív rajongás a jelszó nálam. Több oka is volt annak, hogy végül mégis a teremben maradtam, ezek közül a legfontosabb pedig a kíváncsiságom volt arra vonatkozóan, hogy a tavalyi nagyszebeni fesztiválos fellépés hangulatát hogyan is képes a szőrös képű kvartett klubkörnyezetbe transzportálni. Nos, az én nézőpontomból nem volt valódi különbség, ugyanazok a bejáratott sablonok szépen működtek a négy fal között is, a közönség pedig szépen le is vette mindezt – jó okkal, teszem hozzá. A brigád arca/lelke/motorja, Aðalbjörn Tryggvason személyében újfent egy született frontembert köszönthettünk, aki nem volt rest a bárpult tetejéig ugrani, ha az adott hangulat ezt kívánta. Innentől kezdve pedig tényleg csak az nem érezte kiszolgálva magát, aki eleve kötözködni érkezett.

Máskülönben nem volt ez (sem) egy kimondottan lendületes műsor, ami a Berdreyminn album bemutatójaként nem is lett volna különösebben indokolt persze. Olyan ez az egész újkori Sólstafir-jelenség számomra, mint egy cigivé sodort skandináv krimi, amelynek kellemes illatú füstje elszáll az égbe, megfoghatatlanul és háborítatlanul, és az egész művelettel kapcsolatban lehetne éppen szerelembe is esni, de mégis inkább azt érzem, hogy becsaptak abban a fűszagtól áporodott levegőjű izlandi dohányboltban. Nem engem kellett persze aznap este meggyőzniük az uraknak, és ahogy láttam, a tábor határtalan gyönyörrel szemlélte az események alakulását a színpadon és annak környékén. Volt ugyan némi feszülés az első szám végén (itt Tryggvason konkrétan ki is dobatott valakit az első sorból), összességében viszont egy szépen kipofozott, olajozott gépezetet láttunk üzemelni, amely szakadatlanul ontotta magából a ködös észak auráját.

Így esett, hogy bár nem az én kedvem szerint alakult a műsor, mégsem távoztam elégedetlenül a hajóról. Pár napig még vakartam ugyan utána a fejem, de az élmény letisztulásával inkább maradt meg bennem az öröm, hogy még 2017-ben is lehet új felfedezéseket tenni Thor meseországában.

Fotók: Bregó Krisztián