Shock!

Az Astral Doors leplezetlen DIO klónzenekarként indult, és pont ezért voltak annyira jók: olyan invencióval írtak saját dalokat a mester stílusában, amilyenekre az öreg Ronnie maga sem volt képes már jó ideje. Sokan persze nem vették az adást, hogy ez az egész éppen attól annyira zseniális, hogy nincs benne semmi egyéniség, ellenben baromi jók a dalok. Aki hasonló okok miatt nem volt képes megbarátkozni a bandával, az lassan kezdheti feledni az előítéleteit, a svédek ugyanis megindultak a saját útjukon, azt azonban nem merném állítani, hogy ez egyértelműen előnyükre vált.

Noha az utolsó lemezre, az Astralismre bő másfél évvel ezelőtt csípőből nyomattam a 9 pontot, így utólag nézve azonban bőven elég lett volna neki eggyel kevesebb is. Szó se róla, korrekt és kellemes album volt, hosszabb távon azonban nem vált olyan sokat hallgatott kedvenccé, mint a zenekar első két produktuma, a mai füllel is bivalyerős Of The Son And The Father és a talán még kerekebb Evil Is Forever. A New Revelationhöz eleve óvatosabban is közelítettem emiatt, és eleinte nem is nagyon tetszett. Kis ismerkedést követően aztán megbarátkoztam vele, de tartom, hogy nem ér fel a kezdeti nekifutásokkal.

Úgy fest, hosszabb távon magát a bandát sem elégítette ki a Dio-életmű hagyományainak hűséges folytatása. Itt-ott már az Astralism is feszegette ezeket a határokat, a New Revelationön azonban még annál is sokkal egyértelműbb jelét adják annak, hogy vége az első periódusnak. Ez a negyedik anyag minden eddiginél több saját egyéniséget mutat, az úgymond önálló stílusjegyek azonban nincsenek annyira markánsak, hogy igazán különlegessé tegyék a muzsikát. Talán ellentmondásosnak tűnik, de az Astral Doors pont azért szürkült most bele egy kicsit az átlagba, mert elszakadtak az eredeti klónozós koncepciótól. Tragédiáról persze nincs szó, hiszen a fiatal arcok baromi jól muzsikálnak, tudják, miként kell megírni egy dalt, és Nils Patrik Johansson hangja is messze átlagon felüli, szóval aki szereti a tradicionálisra szabott heavy metalt, annak ezt a lemezt is jó szívvel tudom ajánlani.

A DIO-, Dio-érás Sabbath- és Rainbow-hatások persze nem tűntek el, csak átalakultak, a legtöbb helyen már nem annyira arcbamászóak, és összességében határozottan eurometalosabb is a zene, mint eddig. Erre már a nyitó New Revelation is jó példa a maga hősies dallamaival. Patrik is érezhetően igyekezett elrugaszkodni attól, hogy csak Dio stílusában hozza magát, néhol egészen más ízeket mutat meg őserejű, képzett hangjából: tökéletes példa erre például a balladisztikus Bastard Son, ahol a hajlításokról és a hangulatról halványan még a méltatlanul elfeledett korai Pretty Maids is felrémlik az ember előtt, noha a torok tónusa ott nyilván egészen más volt. Akadnak persze hagyományosabb Astral Doors szerzemények is – mint például a Pentecostal Bound a maga kvázi-Rainbow gitártémájával – , de ezek sem annyira lenyűgözőek, mint régen, kicsit inkább amolyan „ezt már sokszor hallottuk tőlük" érzést keltenek az emberben. A lemez egészére a nyitottabb, színesebb megközelítés, a tapogatózás a jellemző, több a jellegzetesen kontinentális ízekkel elővezetett gitárdallam, bombasztikusabbak, vastagabbak a kórusok, rétegzettebbek a vokálok, de a libabőr valahogy elmarad, inkább csak korrekt a végeredmény.

Ha dalokat kellene kiemelnem, izmosra sikeredett a himnikus Freedom War, a döngölősebb, fogós Quisling vagy a szellősebb, hard rockosabb Shores Of Solitude, de a monumentális záróeposz Mercenary Man sem pite. De egyiket sem cserélném el a Cloudbreakerre, az Ocean Of Sandre, a Time To Rockra vagy a Stalingradra. Vagyis összességében nincs gond ezzel a lemezzel, csupán azt a varázst nem hallom a nótákban, ami annyira megszerettette velem az első két albumot. Zeneileg nem lehet beléjük kötni, de a klón Astral Doors nekem jóval különlegesebb és izgalmasabb csapatnak tűnt és tűnik a mai napig, mint ez a mostani.