Shock!

Az Audionerve név elsődlegesen Hájer Gergőt, az Omega Diatribe gitárosát takarja, de mivel ezen a projektalbumon végig Andres Vincze (korábban többek között Monastery vagy Room Of The Mad Robots) énekel, szerintem őt is nyugodtan idesorolhatjuk. Előzetesen nem annyira tudtam elképzelni, milyen irányba indul majd Gergő önállóan, pláne, hogy jóelőre egyértelművé tette: az Audionerve is súlyos, zúzós muzsikában utazik majd. Kevin Talley, illetve Nick Oshiro szerepeltetése sem éppen valami ambient anyagra utalt. Nos, a végeredmény mégis abszolút indokolja a különutasságot, ez a zene ugyanis valóban más, mint az Omega Diatribe.

Kategorizáljak? Nem nagyon tudom megkerülni, hiszen új történetről beszélünk, muszáj valahol elhelyezni. Szóval nevezzük akkor mondjuk groove metalnak ezt a zenét, ami már csak azért is roppant találó, mert van az egész albumnak egy roppant markáns hangulata, ami egyértelműen a '90-es évek második fele és a 2000-esek eleje irányába mutat vissza. Abszolút korszerűen dörrennek meg a dalok, viszont a lemezt hallgatva minduntalan azon kaptam magam, hogy azon zenék érzésvilága köszön vissza, amiket annak idején én is rengeteget hallgattam. Maga a muzsika ugyanakkor egyik konkrét korabeli bandához sem húz túl egyértelműen, egyszerűen csak egy olyan éra hangulata ihlette, ami nyilvánvalóan Gergő számára is abszolút meghatározó volt.

Innentől fogva szerintem esetleges, illetve egyéni élmények és szimpátiák függvénye is, kinek mi ugrik majd be a dalokról. A már nem thrash, de még nem is totál törzsi Sepultura, a korai Soulfly, a klasszikus Machine Head, az öncélú agyzsibbasztás helyett még tényleges dalokban gondolkodó, '90-es évekbeli Meshuggah, netán a korai Slipknot ugyanúgy említhető közeli rokonként, mint mondjuk egy olyan ismeretlen kultbanda, mint a Skinlab. De néhol fűszerként klasszikusan thrashes, crossoveres, sőt, sludge-os megoldások is felütik a fejüket. Vagyis sokkal közérthetőbb, egyenesebb vonalú muzsika ez, mint az Omega Diatribe poliritmikus-precíziós zúzdája, és ebből következően direktebb, fogósabb is. Még azzal együtt is, hogy az anyag egyébként távolról sem slágergyűjtemény, pár hallgatás mindenképpen szükséges, mire kinyílnak a dalok. Viszont aki rászánja az időt, és szereti az ilyesmit, az szerintem garantáltan élvezi majd a végeredményt, mert kimondottan erős lett a lemez.

Az Audionerve sava-borsát számomra egyértelműen Gergő riffjei adják. Eleve magyar lemeztől – sajnos még mindig – nem várt, brutális erővel röfög a gitár, tényleg fület gyönyörködtetően súlyos, mégis tiszta, jól értelmezhető ez a sound. Ám még ennél is fontosabb, hogy ilyen témákat csak az tud írni, aki alaposan megtanulta a leckét, és nemcsak megértette, hanem maradéktalanul érzi is, miről szól. Ennek megfelelően tele van a lemez olyan groove-os, súlyos, ám mégis ízes témákkal, amelyek hallatán egyből beindul a fej és a láb. A Massive Impulse Of Hate, a Burn Your System, az ektomorfos Schrottner Tamás vendégeskedésével ékesített Dig Deep, az Obscura vagy a Pirate Tooth gyilkos riffjei hallatán az ember egyből kapitulál. Lehet, hogy léteznek ennél eredetibb muzsikák is, de e műfaj lényege mindig is az erő volt, itt pedig maximális fordulatszámon pörög a motor. És ahogy mondtam, ott vannak a szeren maguk a dalok is, bár egyvégtében hallgatva kicsit talán tömény a cucc, elfért volna rajta középtájt még egy olyan kimértebb, melodikusabban súlyos téma, mint például a záró Clitox.

Ami a vendégszerepléseket illeti, Nick Oshiro kétségtelenül a lemez egyik csúcsnótáját kapta a My Own Enemyvel, bár azt azért nem hallgathatom el, hogy a programozott dobok a többi nótában lényegesen jobban szólnak, mint ebben az igazi. A Kevin Talley-féle Politpigsre ez szerencsére nem áll, főleg, hogy utóbbi az anyag legdurvább momentumait hozza, a mester pedig nyilván nem hazudtolja meg magát benne... Andres énekstílusa szintén visszarepíti az embert az ezredforduló környékére, ráadásul ösztönből, erőteljesen nyomja, ami még azt is feledteti, hogy a kiejtését kicsit szokni kell itt-ott, a dallamos témák tekintetében pedig még érzek némi bátortalanságot. Viszont ezek igazából nem zavaró dolgok, a lemez tényleg minden túlzás nélkül tök jó, bárkinek bátran ajánlom, aki vonzódik a szóban forgó zenei világhoz.