Kicsit tartottam attól, hogy alig több mint két év után már jön is az új Avatarium, elvégre hat év alatt négy lemez a legzsenibb zenekartól is kicsit soknak tűnhet, a markáns stílusú bandák pedig ilyenkor szoktak elkezdeni panelesedni, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen. Ezzel együtt persze ha csípjük az előadót, sok mindent bekajálunk tőle, és egy bizonyos színvonal mindig biztosított – mégis, elsőre nem vágtam magam hanyatt a lemeztől, és nem sok kedvem volt saját paneleimet ismételgetni az ismertetőben. Sietni persze sosem kell az aktuális albumokról szóló írásokkal, nagyon nem hiszek a megjelenés napján kitett kritikák hozzáadott értékében, és ebben a hitemben ezúttal is megerősített, hogy még vártam és hallgattam az anyagot. Nem jóra, mert arra azért még mindig nincs szükség, elvégre objektíven nézve is jó ez a zene: kortalan, műfajokon átívelő és végtelenül igényes. Már amennyiben persze valaki a Candlemass-családfa és a svéd retro-rockzene híve. A műfajokon átívelésből mondjuk kicsit ezúttal visszavett a banda, és ezzel talán pont olyan rajongóknak kedvez, akiknek a Hurricanes And Halos változatossága már sok volt.
Vissza a doomhoz? Hát, ahogy a Voices megkezdi a sort, annak alapján mindenképpen, és bevallom, itt egy kicsit felvontam a szemöldökömet, hogy erre aztán tényleg mi szükség van a remekbe szabott, éppen csak megjelent The Door To Doom mellett – maradjunk csak a lazább, ősrockosabb vonalnál. Aztán olyan Hammond-nyúzást kapunk „szólóként" a dal közepén, és Jennie dallamai annyira alattomosan másznak a hallgató bőre alá pár hallgatás alatt, hogy megint csak megadni vagyok kénytelen magam. Főleg, hogy a Rubiconnal megint olyan slágertémát hoznak következőként, hogy innentől kezdve azt is megbocsátanám, ha egy rakás szar lenne a lemez hátralevő része.
Pedig nem: bár az önismétlés kétségtelenül felüti fejét az amúgy kellemesen merengős Lay Me Down énekdallamában és a Porcelain Skull doomját is mintha már hallottuk volna korábban (legalábbis valami hozzá nagyon hasonlót), újdonság is akad azért. Hogy mást ne mondjak: az Avatarium is megírta a saját újkori Europe-dalát (Shake The Demon), ami amúgy teljesen jó, és legalább így lendületesebb tempó is akad a sok málházós téma között. Persze a lassúság nem kizárólag doomot jelent: a címadó dal, ami amúgy az egyik legjobb, leghangulatosabb, inkább valami '70-es éveket idéző darab, ami sokkal inkább a Procol Harum, mintsem a Black Sabbath hatását viseli magán. Pont az ilyenek miatt zseniális még mindig az Avatarium, és remélhetőleg marad is, akárhány lemez rejlik még bennük.
Érdekes amúgy, hogy Leif Edling keze az interjúk szerint éppen az említett nyitódalban nincs benne, míg a Stars They Move-ot ő hozta, és pont ez legkevésbé rá jellemző: egy szál zongora és Jennie, zárásként nagyon hatásos, simán elhallgatnék egy teljes ilyen lemezt vagy még inkább egy ilyen estét, néhány tollboás, dizőzös feldolgozásnótával megfűszerezve (szipkás cigivel akár, bár ez sajnos ma kevésbé trendi). Edlingé még az Epitaph Of Heroes is, ami hamisítatlan Candlemass, talán a leginkább tipikus tétel mind közül – emiatt is van kissé pályafutás-összegző érzetem, ami arra is utalhat, hogy minden résztvevő definitív Avatarium-lemezként tekint a The Fire I Long Forra. Miért is ne? Nem a legjobb anyaguk ugyanakkor, vagy legalábbis nem üt már akkorát, mint elődei, de azért bőven megugorja a lécet, rajongói füllel mindenképp. Aki még nincs képben, menjen inkább lemezsorrendben – most még érdemes. A következő lemeztől viszont már akárhol be lehet majd kapcsolódni az életműbe, akkor pedig akár már ez is lehet a nagy kedvenc, ugyanis biztos, hogy semmilyen jellegzetes összetevő nem hiányzik belőle.
Hozzászólások