Shock!

Ha nem tudom, hogy dánok, a lemez alapján akár fogadni is mertem volna, hogy a Century Media egyik frissebb szerzeményének számító Baest svéd. A zenekar olyan érzéssel és átéléssel, annyira autentikusan nyomja a death metal klasszikusan svéd változatát, ami tényleg ritka. És amennyiben mindez nem lenne elegendő, teljesen egészséges hosszúságú, 33 perces debütáló nagylemezükön még a dalok is jók.

Mint minden viszonylag kezdő bandánál, természetesen itt is nevekkel a legegyszerűbb körbelőnöm, mit csinálnak. A nemrég Abbath vendégeként Budapesten is megfordult Baest hallatán olyan klasszikusok jutnak az ember eszébe, mint az Entombed, a Grave, a Dismember vagy a The Crown, meg amolyan színesítésként, egyes témákról a göteborgi vonal képviselői is beugranak. De utóbbi a kevésbé jellemző. Vagyis klasszikus lánccsörgető gitárhangzással elővezetett, hörgős-bömbölős, hol gyorsabb, hol meglassultan súlyos death metal ez, amelyben azért az éteri, lidérces gitárfutamok is kiemelt szerepet játszanak.

Már a Danse Macabrét kimértebb tempóban nyitó Crosswhore is abszolút meggyőző, de a csapat a folytatásban sem engedi, hogy lankadjon a figyelem. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a lemez mindössze hét dalból plusz egy nyugis atmo-átvezetőből áll, szóval semmiképpen sem töltik túl a fejünket információval – mint írtam, tényleg ideális az anyag felépítése és játékideje. Svend Karlsson és Lasse Revsbech játéka tényleg a svéd klasszikusokat idézi, számos gyilkos riffet sikerült gyártaniuk az anyagra, és az egész csapat baromira érzi a tempókat. Példának okáért a Crosswhore után rögtön a lemez egyik leginkább elvadultan vágtató darabja, a Hecatomb következik, ahol egyébként a stockholmi húrokat pengető nyitány után az At The Gates is elég rendesen beugrik a disszonánsan beteg megoldások és a szögelés miatt egyaránt. De nagyon jól elkapták az egyik legjobb gitártémával startoló Atra Mors zúzdáját és a két hat perc fölé kúszó tételt, a lázálom-szerű, beteges címadót, illetve a kiváló szólóbetéttel megpakolt Ego To Absolvo zárást is. Simon Olsen öblös hörgését is csak dicsérni tudom, mint ahogy Sebastian Abildsten dobtémáin is hallhatóan elég sokat dolgoztak.

Különösebb szószaporításnak nem látom értelmét a Baest bemutatkozása kapcsán: lehet, hogy a lelkükben minden kétséget kizáróan svéd dánok első nagylemeze nem a világ legeredetibb albuma, de hallhatóan fűti őket a tűz, és ennek tetejébe jó dalokat is tudnak írni. Ha még hiányolnál valami kellően rokonszenveset az idei termésből a Cobra Speed Venom és a To Drink From The Night Itself mellé, a Danse Macabre a te lemezed.