Shock!

A svéd The Crown igazi túlélő a '90-es évekből, elhivatottságukhoz nem férhet és soha nem is férhetett kétség. A zenekar nem járta meg a csúcsokat, még csak különösebben ismertnek sem számítanak a saját táborukon kívül, viszont ha nem is évente, de így is rendszeresen készítik a lemezeket, méghozzá elég kitartóan (mindössze egy ötéves, tehát nem túl hosszú leállásuk volt az előző évtizedben). Az albumaik ráadásul elég kiegyenlített színvonalúak is: egyiket sem nevezném megkerülhetetlen klasszikusnak, de mindig megbízható színvonalat hoznak rajtuk. A Cobra Speed Venom ráadásul talán a legerősebb a 2009-es visszatérés óta készített három lemezük közül.

Marko Tervonenék ennyi év után persze nem akarnak már újat mutatni, a The Crown azonban nagyon jó abban, amit csinál. Ez itt sallangmentes svéd death metal hol klasszikus lánccsörgetéssel, hol thrashesebben, hol melodikusabban, hol koszosabb, punkos-crossoveres, rock'n'rollos felhangokkal. Pont olyan muzsika, amit szemernyit sem bonyolítanak túl, mégis multifunkciós, már abban az értelemben, hogy hatalmasat tud ütni egy zsúfolt klubban, de ugyanilyen működőképes aláfestés autóvezetéshez, sörözéshez, melóhoz, bármihez. Egyszerűen energiával tölti fel az embert, és ennek egyetlen titka van: a zenekar tagjai hallhatóan 24/7-ben élik és lélegzik ezt a zenét, teljesen fesztelenül, természetesen áradnak belőlük a dalok. Amelyek most egyértelműen erősebbek, mint a legutóbbi két eresztésben: kevesebb közöttük az üresjárat, és több a már elsőre is kiugró darab.

Ennek megfelelően nem akarom túlelemezni a Cobra Speed Venomot, mert nincs miért. A mérleg ezúttal is a gyorsabb, de közben végig kíméletlenül szaggató tempók felé billen, és ha valaki vonzódik ehhez a stílushoz, egyből kényelmesen érzi majd magát az olyan dalok hallatán, mint a nyitó Destroyed By Madness, az okos szólóbetéttel ellátott, nagyon fogós In The Name Of Death, a gonosz We Avenge!, a vészterhesen tuka-tukás címadó vagy a címéhez méltóan vérhányós, szintén igen ragadós Rise In Blood. Sőt, személyes kedvencem érdekes módon a tökéletes felépítésű Where My Grave Shall Stand finom instrumentális tétele, amely kiváló példa a The Crown összes erősségére. De az egész cucc színvonala kiegyensúlyozott, a három bónusznótát is beleértve, ráadásul minden túlzás nélkül baromi jól is szól az anyag. A gitároknak különösen fület gyönyörködtető alja van, de Johan Lindstrand jellegzetes bömbölését sem sikerült még soha ennyire meggyőzően kihangsúlyozni.

A Cobra Speed Venom tipikusan olyan lemez, amit rajongók készítettek rajongóknak. Nyilvánvalóan nem új Left Hand Path vagy Slaughter Of The Soul, de nem is kell annak lennie 2018-ban – így is simán az év egyik kiemelkedően szórakoztató produkciója eddig.