Shock!

Vannak olyan zenekarok – és ezúttal maradjunk csak a magyar Ugaron - amelyeket jó, ha tizenkét (dühös) ember ismer, holott Napnál is világosabb, hogy az általuk művelt muzsika nívója miatt ennek kábé százszorosát érdemelnék. Hogy mi okozza ezt az alulértékeltséget? Bizonyára nagymértékben tehető felelőssé maga a vidéki lét, kisebb fokban talán a szerencse-faktor hiánya, vagy épp a csillagok nem állnak megfelelőképpen, esetleg Gyurcsány a hibás. De leginkább az felel meg a valóságnak, ha azt mondjuk, hogy a kellő háttértámogatás (értsd: pénz) nélkül egyszerűen nem megy. Így aztán ezek az előadók beleszoknak abba, hogy sokkal inkább magunknak zenélnek, mint a nagyközönségnek, és így fordulhat elő az olyasmi, mint mondjuk a szegedi Barbears esetében, hogy hosszú-hosszú évekig az sem hall róluk szinte semmit, aki amúgy figyelemmel kísérné a működésüket. 2008-as alakulásuk óta mindössze két EP-re futotta az erejükből, és ebből a későbbi, a túlzás nélkül remek Doombar is már több mint hároméves, azóta pedig lényegében annyi hír szólt róluk, hogy sajnálatos módon kiszállt soraikból a rettentő bika torokkal megáldott Garamszegi Balázs, valamint – már az új dalnokkal - második helyet értek el a hazai Wacken Metal Battle-ön.

Garamszegi távozását iszonyat módon sajnáltam, mivel a banda legfőbb erejét számomra pont az ő utánozhatatlanul őserejű éneke jelentette, de Lukács Laciék (ex-Baby Bone és Ahriman, nem pedig Tankcsapda) viszonylag gyorsan megtalálták az utódját a többi tagnál egy korosztállyal fiatalabb Blanár Levente személyében, akit amúgy a Let The Cigar Die-ból is ismerhet a hundergroundért rajongó hallgató. Levente más típusú torok, mint elődje, kissé modernebb énekstílusú, aki a rekesztésekben nem mindig száz százalékosan meggyőző ugyan, ám amit a banda vesztett a vámon, azt megnyerte a réven: hősünk ugyanis gitározik is, miáltal az összhangzás sokkal, de tényleg sokkal teltebbé és súlyosabbá vált. Amit amúgy az ismét Vári Gábor Black Hole Soundjában felvett anyag maximálisan be is mutat, a lemez hangzásába tényleg csak az köthet bele, aki direkt genyózni akar.

Mint ahogy egyébként a zenébe is, hiszen a dalok túlnyomó többségében a csapat – ahogy az már egy medve csordához illik is – vidám agresszivitással tépi le fejünket és gurítja le a domboldalon, hogy egy életre megemlegessük, hogy betévedtünk a territóriumukba. Lukács riffjei, témázgatásai nagyrészt most is az olyan nagyságok által kitaposott ösvényen haladnak, mint mondjuk a Down, a C.O.C. és a Black Label Society, hallgassuk csak meg az energikus nyitást, a Wastedet, a némileg kimértebben betonozó Lake Of Doomot, a klipesített (sláger!) Vagabongot és a nevéhez méltóan brutális La Muerta Peludot, azaz a Szőrös Halált. A változás a korábbi két középlemezhez képest talán csak annyi, hogy ének terén a southern hatások helyére bekerült a Pantera, amely miatt pedig nagybetűkkel villog lelki szemeim előtt az Apey & The Pea neve is, hogy kizárólag hazai példánál maradjunk. Nem sokszor ugyan, de ahol igen, ott nagyon – az ennek ellenére/épp ezért bitang jó God Damn Lordot tényleg nyomhatnák akár Apiék is.

Ami még baromi szerencsés dolog, hogy a végeredmény tényleg kimondottan változatos is lett: a hétperces So it Goes már-már hardcore-os gyalulásból klasszik stonerbe váltása, az Inner Space Intervals elszállt, jammelős hangulata, pláne a záró Dread megdöbbentően grunge-os (mégpedig Alice In Chains!) jellege mind-mind új oldaláról mutatja meg a bármedvéket. Mint ahogy a két instru átvezető, a Grasshopper és a Dear Hami is (ez utóbbi Laci lemezfelvételek közben elhunyt kutyusa emlékére íródott, innen a furcsa cím). Mindenképpen kiemelendő még a Szatmári János/Szabó Béla ritmusszekció agyas, apró trükköket, finomságokat mindvégig a háttérben, legkevésbé sem hivalkodóan felhasználó játéka, különösen Szatmári basszustémáira érdemes odafigyelni.

Rejtett kincs, titkos favoritok – vígan lehetne dobálózni a nagy szavakkal az ilyen bandák esetében, de minek. Ha belehallgatsz két eddigi EP-jükbe, pláne az Enter The Bearbe, te is érteni fogod a lényeget. Számomra a Napfény Városának mackói bizony az év magyar lemezét vágták oda szőrös mancsukkal a kocsmaasztalra, és csak remélni tudom, hogy mástól is hasonló lesz a verdikt.