Shock!

Úgy látszik, hogy a '70-es évek progresszív zenéinek hangulatát felidéző újkori bandák nagyon szeretik elnevezni magukat a szakállról elnevezni, hiszen ott a Spock's Beard, akik ugye a Star Trek félvér szereplője után nevezték el magukat. Mr. Spocknak ugyan egy szőrszál sem volt az arcán, de a csapat ettől függetlenül mégis roppant népszerű lett, és szerintem ezek után semmi kivetnivaló nincs abban, ha ezek után valakik egy szakállas halról nevezik el magukat. Véletlenek pedig egyáltalán nem léteznek, hiszen a Beardfish nemcsak névválasztásban kapcsolódik a már említett elődökhöz, hanem zeneileg és egyéb tekintetben is találni közös pontot: játszottak már vendégként a Flying Colors és a Spock's Beard előtt is. Idén pedig Neal Morse viszi magával őket egy amerikai és európai turnéra.

A szakállas fickók (meg egy bajuszos) honnan máshonnan is származhatnának, mint Svédországból, ahol az utóbbi években nagyon feltörekvőben van a progresszív rock. A 2001-ben alakult zenekar zenei agya az énekes/gitáros, de legfőképpen billentyűs Rikard Sjöblom, akinek hallhatóan a Hammond orgona a kedvenc hangszere, és szerencsére nem is fogja vissza magát, ha éppen egyszerre bugyborékoló és röfögő alapokat kell odatenni. A ritmusszekciót alkotó Magnus Östgren dobos és a végletekig kiemelt basszusgitáros, Robert Hansen is megfelelő alapot biztosít a főszereplőnek, viszont a szintén alapítótag David Zackrisson gitáros sok esetben szinte csak színesítő jelleggel penget a csapatban, mert ez a zene bizony nem feltétlenül a hathúrosról szól. A hangszerelés és a koncepció a régi Genesis-lemezeken hallhatóhoz hasonlít, ahol szintén ennyire előtérben álltak az akkor még többnyire vintage hangszíneken megszólaló billentyűk.

A csapattól egyértelműen a 2009-es Destined Solitaire a kedvenc albumom, ahol a korai terjengős, nehezen emészthető muzsika egyesült a későbbi direktebb hangvétellel, és telis-tele volt elsőrangú nótákkal. A színvonal persze azóta is meglehetősen magas, még annak ellenére is, hogy Sjöblom nem rendelkezik kimondottan erőteljes és egyéni orgánummal. Nem véletlen, hogy a szintén svéd származású prog rock legenda, a „szakáll nélküli" Roine Stolt is elvitte őket a The Tangent zenekarával egy turnéra, amivel gyakorlatilag ki is kövezte számukra a siker felé vezető utat. Az új lemezhez pedig hozzácsaptak egy kizárólag a korai demókon létező dalcsokrot is, amitől a rajongók minden bizonnyal már össze is csinálták magukat, hiszen akárhogy is nézzük, ez egy nagyon szép ajándék a bandától. Az itt hallható korai felvételek egyébként semmiben sem különböznek a mostaniaktól. Hasonlóan és egységesen kiforrott csapatról beszélhettünk már a kezdeti időkben is, túlnyomórészt még más muzsikusokkal, azonban egyértelműen leszűrhető, hogy Sjöblom már akkor is nagyban meghatározta a zenekar később kialakult stílusát.

Az intro utáni Hold Onban a pszichedelikus feelinget mindjárt Hawkwind-féle, ízes space rock-hangulattal öntik nyakon, amelybe ráadásul még egy akkora groove-ot is belecsempésztek, hogy attól egy szempillantás alatt kinő az ember szakálla (már akinek). Másodiknak pedig mindjárt a kilenc perc feletti címadóval támadnak le minket, csak úgy lájtosan, miközben a hallgató földig érő szakálla már a trapézgatya bő szárával együtt lobog. A nóta vége felé kibontakozó, vehemensen elzúzott riffekre pedig már a seggig érő rőzse is cséphadaróként sodorja le a közeli polcokra kirakosgatott dísztárgyakat. A múltidézésre a folytatásban sincs panasz, mert a csapat roppant hitelesen tudja visszahozni nekünk a rockzene legszebb éveit: néha csupán háttérben megszólaló hangulatzeneként funkcionálnak, és várni kell a brutáljó ötletekre, de ezek szerencsére előbb-utóbb mindig meg is érkeznek. A King című nótában például mindjárt meg is cáfolják a korábban említett színesítő jellegű gitározást, hiszen a billentyűk itt teljesen háttérbe szorultak, és Sjöblom is a hathúrosba kapaszkodva zúzza végig a két gitárra komponált szerzeményt. A kimondottan ötletes, forgatókönyvbe illő című Daughter/Whore szintén a gitárokról szól. Ezek után pedig nyílvánvalóan újabb terjedelmes szerzeménynek kell következnie a tizenöt perc feletti If We Must Be Apart révén. A virágeső és a hippikorszak természetesen most is adja magát... A nóta második szakaszában hallható téma viszont egy pillanat alatt elkergeti a fejünk felett kialakult lila felhőket és buborékokat, ugyanis itt hallhatók az album legjobban sikerült megnyílvánulásai. A Zackrisson által felvezetett motívumot zseniálisan építik fel és Sjöblom is elereszti a hangját úgy emberesen. Ehhez hasonló, magával ragadó örömzenét tényleg csak régi ELP- és Manfred Mann's Earth Band-lemezeken lehetett hallani.

Számomra nagyon szimpatikus zenekar a Beardfish, bármikor szívesen hallgatom a lemezeiket. Az pedig még plusz örömmel is tölt el, hogy a basszusgitár és a Hammond kiemelt szerepet kapott náluk. A Comfortzone hangyányival talán már letisztultabb muzsikát rejt, mint elődei, és talán egy kicsit hiányoznak is a nem annyira egyértelmű, játékosabb és merészebb ötletek, mint amilyeneket például a demós nóták között szereplő Luminaire-ben hallunk. Ettől eltekintve műfaján belül nagyon jó kis anyag ez, és reménykedjünk, hogy előbb-utóbb a The Neal Morse Band elhozza őket is Magyarországra.