Shock!

Ha e lemez megjelenése előtt valaki megkérdezte volna tőlem, ki lenne az az általam ismert és szeretett énekesnő, aki vásári giccs, izzadságszag, modorosság és műmájerkedés nélkül tudna Led Zeppelint énekelni, gondolkodás nélkül Beth Hartra szavaztam volna először. Az amerikai énekesnőnek nemcsak a hangjában van ott ezer százalékig a blues és a mojo, hanem egész lényében és átütő erejű performanszaiban is, ami elég ritka kincs manapság, és tényleg csak a legnagyobbaknak adatik meg. A pár éve beharangozott híreket követően nem is kellett olyan túl sokat várni arra, hogy vágyaink beteljesüljenek: Jimmy Page-ék korszakos mesterművei végre értő és érző muzsikusok repertoárjába kerültek.

Utoljára talán akkor tudott érzelmileg is letaglózóan megérinteni egy Led Zep-dal újraértelmezése, amikor a Heart és énekesnője, Ann Wilson éppen tíz esztendővel ezelőtt előadta a washingtoni Kennedy Center színházban a Stairway To Heavent. Az előadás, a jelen lévő zenekari tagok ovációjával (és Robert Plant könnyes szemeivel) azóta szinte már hivatkozási alap a Zeppelin-tiszteletadások tengerében, de megkockáztatom, hogy a több mint ötvenéves, legendás koncertterem történelmi eseményei között is kiemelkedő szerepet tölt be a profi operatőri munkával rögzített felvétel. Az meg persze csak az én egyéni kattanásom, hogy miközben Elizabethék legújabb gyűjteményét hallgattam, végig olyan érzésem volt, hogy ha ezt Robert Plant hallaná (és miért ne hallaná?), akkor nem csupán egy-két könnycseppet morzsolna el, hanem inkább küszködve fojtaná vissza minden egyes dalnál feltörő sírógörcseit. De hát tudjuk jól, ahogyan Beth énekel, az valahol nem teljesen evilági. Ilyen tényleg csak a mesében van, vagy csak valami párhuzamos univerzumban, aminek mi csak a kivetülését érzékeljük...

A többek között a Green Dayjel és a Linkin Parkkal is együtt dolgozó Rob Cavallo producer a fenti tényező miatt nem is akármilyen zenész gárdát csődített össze a felvételekre: gitárosnak Tim Pierce-t szerződtette, aki már a Bon Jovi, Bruce Springsteen és Tina Turner mellett is bizonyított, a mélyeken Chris Chaney (Slash, Rob Zombie, Jane's Addiction), dobokon Dorian Crozier (Celine Dion, Miley Cyrus, Joe Cocker) és Matt Laug (Alanis Morissette, Alice Cooper) működik közre. A billentyűket pedig a The Rolling Stonesszal, Bob Dylannel és Iggy Poppal is együtt nyomuló veterán, Jamie Muhoberac kezeli. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor a csapat az első három tétellel úgymond felettébb ízesen és változtatások nélkül „letudja" a kötelező klasszikusokat (Whole Lotta Love, Kashmir, Stairway To Heaven), melyekben Beth hangján kívül sok izgalom nincs, sőt, utóbbiban az énekesnő igencsak megküzd a magasakkal is, de igazából nem is óriási hangterjedelme miatt szeretjük, ugye... Beth igazi énje inkább az olyan beláthatatlan mélységekben gyökeredző ős-bluesokban köszön vissza hangosan, mint amilyen a három nyitó nóta után következő The Crunge vagy a When The Levee Breaks. Az ezermilliárd pontos Black Dog viszont több mint szórakoztató, ahogy megdörren a csapat keze alatt: egyszerre lezser, organikus és tűpontos is egyben.

A legjobban mégis inkább a Baby I'm Gonna Leave You-val összemosott No Quarterre voltam kíváncsi, ahol utóbbi mágikus hangulatát sajnos még ők sem tudták felidézni, s John „Bonzo″ Bonham lüktetése és egyedi soundja is nagyon hiányzik innen, ellenben a Baby I'm Gonna Leave You-ban egészen mélyről fakadó energiákat mozgatnak meg. A kissé elcsépelt Good Times, Bad Times helyett mondjuk szívesebben meghallgattam volna egy Gallows Pole-t, egy Rock And Rollt, egy Living Loving Maidet vagy egy Since I've Been Loving You-t, azonban a végére hagyott, David Campbell (Aerosmith, Muse, Beyoncé) által nagyzenekarra meghangszerelt, a vágyakozást felsőfokon megjelenítő The Rain Song némileg kielégítette a vágyaimat.

Ha mégsem lennél képben az énekesnővel kapcsolatban, ismerkedésnek ajánlom e lemez mellett, a legnagyobb videó megosztón is megtalálható, saját dalokat tartalmazó, londoni Royal Albert Hallban rögzített koncertfelvételt is. A zenészek Mekkájaként ismert színház legendás akusztikájának köszönhetően Beth előadásának lényege hatványozottan jelenik meg e kultikus helyszínen: érzelmektől fűtött frazírjai, remegő vibrátói, a sorok közötti hatásszünetek, levegővételek és a jól időzített csend is libabőr-effektust idéz elő, ha megfelelő minőségben jutalmazod meg magad vele. Beth Hart olyan a léleknek, mint a legjobb minőségű cabernet sauvignon vörösbor: mértékkel az élet esszenciája.