A Year Zero egy olyan film, ami – őszintén bevallva - még annyira sem tölt el érdeklődéssel, mint egy, az imádkozó sáskák szaporodásáról forgatott négyrészes dokumentumfilm. Poszt-apokaliptikus szörffilm (heee?), hirdetik fennen a reklámszövegek, ám a trailer megtekintését követően számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a sztori teljes ignorálásával operáló, mindenféle extra szörfös trükköket bemutató celluloiddarabbal van dolgunk, én pedig még a pornóban is a történetmesélőset szeretem, úgyhogy lelki fájdalmak nélkül mehet a levesbe. Hogy akkor mi a fenének hallgattam meg egyáltalán a filmhez készült The Original (???) Soundtracket? Hát azért, mert a borítóra azt is ráírták, hogy „by Black Mountain".
Ez a kanadai csapat ugyanis egy ideje (egészen precízen a 2008-as In The Future óta) afféle titkos favorit nálam, és ha olyanom van, akkor még azt is simán ki szoktam jelenteni, hogy ezt a pszichedelikus/LSD-s/gombás hippizenét manapság senki nem játssza annyira hitelesen és jól, mint ők, ráadásul életstílusukkal, felfogásukkal, és egyáltalán, minden lépésükkel jól rá is segítenek erre a múltidézésre. Ebből a szempontból abszolút vállalható dolog a Year Zero-ban való segédkezés is, hiszen a film faék egyszerűségű, ám annál nehezebben megvalósítható üzenete valahol ugyanaz, mint a csapaté: légy szabad!
A lemezzel a Fekete Hegység loboncos tagsága hozott is ajándékot, meg nem is, hiszen a kilenc dalból csak öt új, négy az eddig megjelent lemezekről lett összegründolva, újrajátszva, helyenként átírva, megrövidítve (ennyit arról, hogy „original"), így itt van a legutóbbi korong címadója, a Wilderness Heart, ami egy kissé vesztett ugyan a tempóból, de még így is a legenergikusabb tétel az ebből a szempontból nem túl erős korongon. A már említett In The Future-ről itt figyel a vad szólóorgiákkal tarkított, full '70-es évek feelinget árasztó Tyrants és a csapat valaha írt leghosszabb dala, a Bright Lights. Ez a kettes track a lemezen, és hát alapból hülyeség egy ilyen hosszúságú szösszenetet a lemez elejére helyezni, de ez itten ráadásul egy kifejezetten elnyújtott, monotonitásával hipnotizáló darab. Ehhez képest még bele is piszkáltak, és lerövidítették négy pici perccel, aminek végképp semmi értelme, hiszen az egyszeri zenehallgató számára tizenhárom percnyi elszállás a tizenhét helyett semmivel sem lesz kevésbé unalmas, vagy könnyebben befogadható. Na mindegy, a régi számok sorát az első lemezes Modern Music zárja, amit a magam részéről sosem tudtam teljesen komolyan venni, hiszen ez egy bolondos hippikommuna által előadott mantra-szerű tétel némi freejazz szaxofonnal súlyosbítva, meg is lepett, hogy felfért. És ezzel a négyessel még nincs is semmi gond.
Viszont az öt újonc már egészen más tészta, hiszen ezek – két kivételtől eltekintve – igazándiból nem is dalok, hanem hangulatok végtelen lefestegetései, amik különféle tudatmódosítók hatása alatt állva biztos nagyszerű élményt nyújtanak, csakhogy én most pechemre józan vagyok. Így csak kevéssé tudom értékelni az Embrace Euphoria ambient szintialapokra érkező spoken word susogását, amiben az amúgy még mindig végzetesen csábító hangú Amber Webber a zenekar ars poeticáját fogalmazza meg: kerülj közelebb a természethez, hagyd, hogy magához öleljen, és – századszor is újfent hangsúlyozva – légy szabad! Hasonlóan szintik által uralt, meditatív jellegű utazásra hív a nyitó Phosphorescent Waves (amit szintén Amber hangja tesz fátyolosan széppé), és az igéző basszus-orgona kettőssel vibráló (ezáltal számomra a Doors legdrogosabb dolgaira hajazó) In Sequence, amiben a torzított ének már megint egészen spoken word-ös. A két valódi új dal a végre vegytisztán Black Mountain-es Mary Lou (ez sem rövid amúgy a maga nyolc percével), és a záró Breathe. Előbbi egy fékevesztett jammelésben kulmináló, szép lassan örvénylő-kibontakozó zseniális szám, a Hawkwind stílusában előadva, a zárótétel pedig egy leheletfinomságú dallamokkal ellátott szerzemény, amiről még az egykori csajzenekar The Bangles is eszembe jutott (ezt azért nem feltétlenül dicséretnek szántam ám).
Külön-külön igazából nem rossz egyik dalocska sem, viszont hosszú távon, egymás után öt-hat hasonlóan elszállt tétel már meglehetősen untat, és minduntalan azt veszem észre, hogy mind többször kalandozik el a figyelmem a szoba túloldalán lévő tévéképernyő felé, amiben az Éden Hotel 2-s csajok éppen zsinórtangában rázzák a seggüket. A háttérben stílszerűen náluk is ott hullámzik a tenger, úgyhogy végülis összeillik a két dolog, gond egy szál se. Ahogy végső soron a Year Zero filmzenéjével kapcsolatban sem, még ha többször valószínűleg nem is nagyon fogom meghallgatni, de érdekességként azért megállhatja a helyét. És a sok szálldogálás után akkor most megyek meghallgatni az új High On Fire-t.
