Shock!

Az első Black Symphony lemez levett a lábamról, fura hangulatú dallamos metal zenéjüket magamnak sem tudom értelmesen megmagyarázni, hogy miért - de kedvelem. Pedig nem találták fel a spanyolviaszt. Pár év múlva minden előzetes hír nélkül itt az új lemez, új tagokkal... Kicserélték az énekest, a dobost és a billentyűst. Hoppá.

A dobok mögött jelenleg Pete Holmes ül, aki Ted Nugenttel és Ian Gillannel is dolgozott már együtt. A legfontosabb momentum a friss torok, Ric Plamondon, aki sokkal karcosabb, erősebb hangú elődjénél. Ám nem csak a hangszeresek, hanem a zene is változott - vagy inkább módosult, mert a dalszerző gitáros-atyaúristen Rick Plester a felelős minden hangjegyért. Nagyjából. Ha már szót ejtettünk mindenkiről, ne felejtsük ki a sorból Rev Jones basszusgitárost, aki a legutóbbi Michael Schenker lemezen is játszott, ő is stabil pillére a zenekarnak. Ha jól tudom azóta már nem tagja annak a formációnak. De térjünk vissza a Black Symphonyra.

A zene jóval harapósabb, direktebb, mint az első albumon, mindamellett a karakteres refrének, dallamok sem hiányoznak a dalokból. A nyitó Tears Of Blood pt. I még az első korongot idézi, a második tételt mintha az olasz Eldritch ihlette volna, igen, a szintetizátornak is jelentős szerepe van a dalban. Utána a Take Me Down egy komor, darkos hangulatú tétel, amelyből az egyik személyes kedvencem, a húzós I Am Hate lüktetése ránt ki. Súlyos, minden porcikájában modern darab. Utána egy lassabb, összetettebb nóta következik, majd a súlyt és dallamosságot keverő Burned. Az Over And Over és a Tears Of Blood pt. II szintén tipikus BS-nak mondható, majd a Forgive Me kicsit epikusabb vizekre evez (mindamellett fogós is), a Left In Confusion igazi döngölős rövid koncertnóta, az Into The Dark teljesen az első lemez világát idézi, a záró Black Symphony pt. II hosszabb és elég összetett tétel. Hirtelen így lehet jellemezni a lemezt, igazából érdemes belehallgatni, mert hasonlítani nem túlságosan lehet semmilyen más zenekarhoz. Az meg ugye nagyon jó jel.

Limitált példányszámban bónusz CD-vel is megvásárolható az album, a második korongon négy feldolgozásnóta hallgató (The Who, Deep Purple, Black Sabbath, Queensryche). Sajnos ehhez nem volt szerencsém, de ahogy hallottam másoktól igencsak erőteljes darab!

A Black Symphonyt azoknak ajánlanám, akik szeretik az egyéni ízű mai metalzenét, ahol a súlyosság mellett a dallamok is nagy szerepet kaptak.