Shock!

Eleinte minden abba az irányba hatott, hogy ne rokonszenvezzek a trondheimi Bokassával. A norvég punk/stoner/hardcore/metál-trió eleinte amolyan hipszter-líblingnek tűnt nekem, és az ilyesmi eleve el szokott riasztani, meg azt sem tartom különösebben menő vagy ironikus/vicces/trendi üzenetnek, ha valaki elmebeteg tömeggyilkosokról nevezi el a zenekarát. Aztán persze egyre több jót olvastam róluk – Lars Ulrich is isteníti őket mások mellett –, így belehallgattam a dalaikba, és meg kellett állapítanom, hogy a csapat tényleg rendben van. Nem ők a legnagyszerűbb dolog a világon a szeletelt kenyér feltalálása óta, de mindenképpen élvezetes, ahogy nyomják.

A fentebb odavetett stílusmeghatározás amúgy nagyjából lefedi a lényeget, a zene mindenképpen punkos alapú a hanyag, koszos tempókkal, fülbe ülő óóóóó-kórusokkal, de jóval füstösebben és fémesebben nyomulnak, mint a hasonszőrű alakulatok többsége. A lemezen intróval együtt harmadikként felcsendülő Pitchforks'r'us például elég jól egybesűrít mindent, amit tudni kell a bandáról, beleértve ebbe a vastagon megdörrenő riffeket, a megadallamos punkrefrént és a tufa, tahó módon groove-os húzást. De jó példa a Bokassa megközelítésére a fúvósokkal is felhizlalt, de gitárilag így is jó masszív Hereticules is. Vagy a rockosabb húzású, a végére meglehetősen elvaduló Low (And Behold). A zene intellektuális töltetéről pedig néha az is beugrik, hogy ha a Therapy? manapság startolna, talán valami ilyesmit tolna, bár náluk azért jóval meghatározóbb volt a noise rockos, avantgarde-os irányultság. De a punkos és fémes elemek aránya terén egyértelmű a rokonság.

A Molotov Rocktail persze így sem korunk Troublegumja, vagyis óvakodnék a túlságosan nagy szavaktól: nem érzem klasszikus erejűnek az anyagot, viszont bátran merem ajánlani bárkinek, akinek rokonszenvesen hangzanak az eddig olvasottak. Ha elindítom az olyan nótákat, mint a túlzás nélkül elsőrangú dallamokkal ellátott Burn It All (P.T.S.D.E.a.D.), a fülbe ülő refrénnel operáló Careless (In The Age Of Altruism), netán a füstködben fogant, porszívósan búgó riffeléssel megdörrenő Code Red, én sem nagyon tudok ellenállni a hármasfogatnak, mert van érzés abban, amit csinálnak, ez elvitathatatlan. A Bokassa lemezzáró sorozatának újabb darabja, a csaknem nyolcperces Immortal Space Pirate 3: Too Old For This Shit pedig igazi csemege a maga elszállt, fajsúlyos stoner/doom-jammelésével, kiváló melódiáival. Ezekben a pillanatokban elég nyilvánvaló, hogy Monster Magnetet, Kyusst meg Metallicát is bőven hallgattak a derék norvégok.

Jørn Kaarstad hangja meglehetősen nyers és fésületlen, de jól megy a zene zsigeri lazaságához. A hangzás kellően erőteljes, de nem túl tömény, agyonkompresszált vagy fejfájdító, ez is passzol a stílushoz, mint ahogy a borító is tökéletesen tükrözi az érzésvilágot. Szóval ez egy jó lemez egy jó bandától, egy zsúfolt klubban biztos hatalmas bulit tudnak csapni.