Shock!

Mégis, mi a francot lehetne (kellene?) írni egy Bongzilla névre keresztelt együttes Weedsconsin című új lemezéről, amit április 20-án dobtak piacra, és amin olyan számcímek figyelnek, mint Free The Weed, Earth Bong/Smoked/Mags Bags, és a baráti banda felé kikacsintó The Weedeater? Aki ennyiből nem tudja, hogy hányas a kabát, annak hiába is próbálnám elmagyarázni, hogy mi a jó százszor hallott, Sabbath-alapú riffek százegyedszeri meghallgatásában, ezerszer beszippantott, bódultan magával ragadó hangulat ezeregyedszeri inhalálásában, vagy éppen milliószor megmosolygott dalszövegek millióegyedszeri végigvigyorgásában. Aki meg érti a csíziót, az pontosan azt fogja kapni, amit vár, teljesen mindegy tehát, hogy én mit is firkálok össze róla.

A Bongzilla ráadásul nagyon nem zöldfülű a színtéren, bő negyedszázaddal ezelőtti (!) alakulásuk táján az egyik legsúlyosabb stoner metal bandának számítottak, és ha azóta a követők nagy része (Dopethrone, Monolord, Weedeater) talán be is előzte őket egy szippantásnyival, ha nagyon kell, megrázzák ők még magukat. Csak hát olybá tűnik, hogy igen régen kellett, mivel a Bongzilla bizony jó tizenhat éve nem adott ki teljes értékű nagylemezt. Az akkor a weedeateres Dixie Collins segítségével kicsapott Amerijuanican pedig igazából semmi újat nem tett hozzá a korábbi 'zilla-képhez, de kifejezetten szerethető lemezt jelentett. És most itt van az igazán zseni elnevezésű Weedsconsin, ami... nos, igen, igazából ez sem tesz hozzá semmit a korábbiakhoz, de kifejezetten szerethető lemez. Más kérdés, hogy tizenhat esztendő elteltével elég-e ennyi.

Itt és most tényleg nem érdemes végigmenni valamennyi tételen (mondjuk nincs is belőle túl sok, a félperces átvezetőt nem számítva egészen pontosan öt), a csapat által ezúttal trióban felrántott (érdekesség, hogy Muleboy, Magma és Spanky ugyan a kezdetektől együtt vannak, viszont állandó basszert valahogy az istennek sem találnak, a koncerten nálunk is látott, hórihorgas Cooter Brown például öt év után tavaly lécelt le ismét) dalcsokor igazából szutykos-bódult-recsegő riffek kavalkádja egymás után, pulzálva alapozó basszussal és dobokkal, minderre pedig olykor-olykor Muleboy szokásos gégemetszett énekét felhelyezve „koronaként". A meglepően jól szóló számok közül ráadásul három már ismerős is lehet a közelmúltból, ezek közül a nyitó, középtempóval sulykoló Sundae Driver sikerült a legjobban, de a kedvencem mégsem ez, hanem a többinél kicsit finomabban és érdekesebben elszállt, hogy azt ne mondjam, a space rock felé kacsingató tétel, ami egészen meglepő elnevezéssel bír: Space Rock. Hát, ennyit erről.

Abban az Amerikában, ahol már tizenhét (!) szövetségi államban megtörtént a marihuána legalizációja (Makelaék legnagyobb bánatára Wisconsin viszont nincsen köztük), talán már nem olyan ütős dolog kizárólag a fűről danolni, mint régen, de a Bongzilla még mindig nagyon hallja a bőven termő, zöld mezők hívó szavát. A Weedsconsin semmi extrát nem nyújt ugyan, de szórakoztatóan röpít vissza azokba az időkbe, amikor még rengeteg ilyesmi zenét hallgattunk. Már csak emiatt megéri beszerezni.