Shock!

Ez most tényleg a semmiből jött. Mármint az, hogy a Bongzilla, ez a kultikus státusznak örvendő, ám utolsó lemezét még 2005-ben kiadó, majd önmagát némi jegelés után 2015-ben feltámasztó, de lényegében azóta a laza turnézgatást kivéve semmi érdemlegeset nem művelő, legzöldebb stoner banda tiszteletét teszi az A38-on. A csapat, amely a füvezésen kívül talán soha nem írt semmi másról, viszont zenéjének van olyan súlya, hogy a folyamatos elbódításon túl röhögve tapossanak agyon – nem véletlen a névválasztás. Legalábbis ilyesmiket lehetett előzetesen hallani róluk, ráadásul hazánkban most első ízben tették tiszteletüket.

Nem mindig késsük ám le az előzenekarokat! Olyannyira nem, hogy ez esetben még az estét ténylegesen nyitó, görög (!) Last Rizla utolsó dalát is éppen elcsíptük, amint bandukoltunk lefelé a jó öreg Artemovszk gyomrába. Ez alapján az egy szám alapján pedig simán sajnáltuk, hogy nem érkeztünk még korábban, hiszen igen agresszíven elővezetett sludge muzsikájuk nem csak ide illett pontosan, hanem kimondottan fogósnak is tűnt, amit a már ekkor szép számban jelen lévő publikum szívesen be is kajált. Ugyan soha korábban nem hallottam még a hellénekről, van egy tippem, hogy a jövőben bőven lesz még rá alkalmam!

Túl sokat nem tudtam az utánuk fellépő, budapesti srácokból álló Wasted Struggle-ről sem, habár a koncert előtt meghallgattam egy-két számukat, de arra jutottam, hogy ez a (számomra) leginkább a Converge hatását mutató, többféle stílust is összevegyítő, leginkább egy kaotikus hardcore/metal ötvözetnek nevezhető valami nem annyira nekem szól. És a koncert csak megerősített ebbéli hitemben, mert az egy dolog, hogy nem is igazán illettek a Bongzilla elé, de valahogy nem is annyira kaotikus, mint inkább széteső hatást mutattak, elég aránytalanul is szóltak, mindennek következtében pedig az egész produkció még igen kiforratlannak tűnt. Küzdöttek ők nagy erőbedobással, főleg az énekes srác, kommunikáltak is a közönséggel, meg minden, de nekem ez most akkor sem jött be annyira. Kicsit meg is csappant a hallgatóság a műsor alatt, bár ez még mindig egészen tisztes számot jelentett. Igazság szerint egyedül az utolsó dal tetszett tőlük, bár a címét ennek sem jegyeztem meg.

A promóciós hírek tanúsága szerint az egyik legsúlyosabb stoner/doom-zenekar (indulásukkor ez minden bizonnyal igaz is volt, de mára a követők azért bőven-bőven beelőzték őket) Bongzilla végül tíz óra magasságában, jó félórás késéssel csapott bele a lecsóba. A nem olyan nagyon régen ugyanitt megtekintett, és stílusában majdnem teljes egyezőséget mutató Dopethrone-koncert kifejezetten szép nézőszáma alapján most is bíztam benne, hogy a magyar közönség újfent megmutatja, hol lakik a stonerek istene, és nem is kellett csalódnom. A hajó gyomrának kábé kétharmadát töltötte be a hallgatóság, ami egy ilyen, kimondottan underground banda esetében több mint szép eredmény. Más kérdés, hogy a koncert ezzel együtt sem fog beállni a kedvenceim közé.

Mert valahogy olyan nyögvenyelősen indult az egész. Az első szám (talán a Gestation volt?) például még olyan vacakul szólt, hogy csak néztünk: a basszust olyan szinten vezérelték túl, mint az állat, a gitárok alig valahol zsizsegtek, a dob meg elég tompán puffogott. Ez szerencsére kicsivel később, a Greenthumb alatt már normalizálódott is, a koncert felénél fellépő hosszadalmas jammelések alatt pedig már azt beszéltük, hogy ez végre már újra az a hangzás, amit az A38-tól rendre megszokhattunk. Ennek ellenére kábé a buli feléig valahogy az istennek sem álltam rá a hangulatra. A Bongzilla dalai amúgy is eléggé egy kaptafára készültek, itt pedig valahogy tényleg olyannak tűnt az egész, mint egy hatalmas riffelgetős-jammelős massza, én pedig ahelyett, hogy elmerültem volna benne, sokkal kevésbé találtam meg rajta a fogást. Ebben pedig igencsak segítségemre voltak régi jó ismerőseim, a nomád népek, akik sajnálatos módon szinte soha nem látott tömegben vettek részt a szeánszon. Ezek azok a szerencsétlen sorsú emberek, akiket valami különösen gonosz, haragvó isten azzal átkozott meg, hogy soha ne lelhessenek nyugalomra, és az idők végeztéig járják be újra és újra a „pulthoz a sörért / be az első sorba / ki a vécére / pulthoz a sörért, és így tovább" őrjítő ördögi körét. Amikor pedig neked folyton azzal kell foglalkoznod, hogy jobbra lépj, balra lépj, félre lépj, egy idő után szépen lassan kezded unni a banánt. Erről persze Muleboy és baráti társasága vajmi keveset tehet, de attól még tény marad.

Aztán valahogy a Sunnshine Green magasságában – mintegy varázsütésre – mégis beütött a dolog, és önfeledten kezdtem figyelni a folyamatosan villogó zöld (milyen más?) fények közepette a fizimiskájában mind inkább az Amerikai História X-beli Edward Norton idősebb kiadásának megfeleltethető Magma feszes és erőteljes dobjátékát (pedig már a koncert elején kijelentette, hogy eléggé szét van csúszva), a társainál visszafogottabb Spanky füstös riffelését és Cooter Brownt, akinek nemcsak az a trükkje, hogy mindent maga alá gyűr a basszusjátékával, hanem az is, hogy mindenkinél egy fejjel magasabb. Mire a koncert legvégére értünk, bizony már bántam, hogy ilyen gyorsan elröppent ez az egész, pedig akkor még hátra volt egy új dal, az Earth Flower ráadása. Márpedig ez a jó tízperces, totál bekarmolt monstrum tényleg felhelyezte a koronát az egész bulira, még úgyis, hogy az idén amúgy már ötvenedik életévébe lépő Muleboy szöveg nélküli (!) artikulálatlan rikácsolása itt már tényleg olyannak hatott, mintha nagyon rozsdás szögeket nyomnánk kínzó lassúsággal a hallójáratainkba.

Nem volt év koncertje, nem lesz hivatkozási alap, nem volt semmi igazán extra. Simán csak jól éreztük magunkat, és – a sormintát tartva – akkor most már jöhetne valamikor az Electric Wizard is.

Fotó: A38 Hajó