A harmadik sorlemezénél járó Bornholm is bizony az örök ígéretek penészes kenyerét eszi a hazai színtéren – immár közel másfél évtizede. Meghunyászkodásra már a 2009-es keltezésű March For Glory And Revenge idején sem lehetett okuk, a szekér mégsem mozdul igazán, és a csapattal kapcsolatos információk közül továbbra is az a legmeghatározóbb, hogy két elismert grafikusunk, Sallai Péter és Havancsák Gyula itt játszik. Az Inexorable Defiance ehhez képest újraindíthatja az időszámítást a Bornholmnál.
A fővárosi zenekar persze nem a jól bejáratott, dallamos, epikus black metalban, hanem a háttér átszervezésével nyit új fejezetet, vagyis a kitartás ismét valamilyen gyümölcsöt termett. A Wisdom útját is terelgető NoiseArttal mindenesetre erősen esélyes egy kölcsönösen kielégítő, hosszú távú párkapcsolat. A lehetőségeknek furcsa módon egy múltidéző felállással fut neki a Sahsnot vezette brigád: a lemezfelvétel óta frontemberüktől és gitárosuktól is megválni kényszerültek, prioritással kétségtelenül az előbbi tisztáldozaton. Amatőr viszonyok között nyilván nehézkes profi stábbal üzemelni, az efféle szándék pedig gyakran furcsa kanyarokat hoz – a NoiseArt szerződés megköttetése előtt rögzített új albumot természetesen önmagában ez a tény nem minősíti. A külcsínnel és a belbeccsel kapcsolatos igényességet, a rengeteg befektetett munkát és a zenészi odaadást ezúttal is egyértelműen kifejezi a produkció. Vagyis nem ott bukik el.
Olyasmi zenét játszik ma a Bornholm, amelyről legnagyobb örömömre nem kizárólag az örökbecsű Bathory, de a korai Borknagar és az Aeternus is eszembe jut. Persze nem kell évtizedekre visszanyúlnunk, tavaly éppen a svéd Ereb Altor bizonyította, hogy ebben az elhasználtnak tűnő stílusban is lehet még izgalmas, élvezetes, frissnek ható alkotásokkal előrukkolni. Az Inexorable Defiance azonban nem képes ezt a szintet nyújtani. Ebben a zenében eleve meghatározó a vokál, így Renfield elfúló kerregése, a kórusok szinte teljes kiirtása mellett a hangszeres produkció már nyilván nehezebben köt magához. Utóbbi – már csak bámulatra méltó rétegzettsége miatt is – részleteiben egyértelműen meggyőző, összhatásában mégsem taglóz le. Sőt, azt kell mondjam, egy egyéni elképzelésekkel rendelkező bandának ezzel a stílus-konform hangzással sem kell okvetlenül megelégednie (halld ismét a tavalyi Ereb Altort). Értékelhető, szerethető, de csupán ennyi nem elég.
A kérlelhetetlen dac, ahogy a cím mondja, sok éve a zenekar sajátja. Ezzel az egységesen jó színvonalú, kardcsörgetés helyett inkább befelé forduló anyaggal újfent eséllyel indulnak a szélesebb körű elismerésért. Remélhetőleg a felfrissített felállás és a kiadói támogatás együtt képesek lesznek valóra váltani Sahsnot álmait, és azután leteszik végre az asztalra opus magnumot. A Bornholm ígérete igazán megérett a beteljesülésre.
