Viszonylag új formációról van szó a Brain Drill kapcsán, hisz a kaliforniai brigád 2005-ben alakult, s egy demófelvétel után idén érkezett el az első teljesértékű alkotásuk. Mind a banda neve, mind pedig a lemez címe enyhén szólva is árulkodó, úgyhogy aki ideáig eljutott a kritika olvasásában vagy véresszájú horror/gore fanatikus vagy egyszerűen csak perverz, vagy épp mindkettő.
Az Apocalyptic Feasting borítóján csábosan mosolygó, emberhúst marcangoló zombik és a meteoritzápor alatt roskadozó idilli város képe ugyanis minden horror rajongó álmai, csakúgy, mint a dalcímek, illetve -szövegek, a korongon hallható muzsika maradéktalan élvezetéhez pedig nem kevés (zenei) perverzió is szükségeltetik. Mert jóllehet, design szempontjából a Brain Drill egy fantáziátlanabb 'Corpse kópiának tűnik, zenei szempontból azonban már oly mértékű technikázás folyik a valamivel több, mint fél órás lemezen, amire még egy sokat hallott death mániákus is képtelen felkészülni.
Hogy brutális ez az anyag? Nem is kifejezés! Hogy technikás? Mi az hogy! Az egyetlen baj az ezzel a lemezzel, hogy hiába szerepel rajta tíz szám, ezek között nincs egyetlen épkézláb dal se, és itt most csak szigorúan a dalszerkezetről beszélek. Nemhogy fogósságot nem találni az anyagon, de még csak olyan momentumokat sem, amelyekre később is emlékezne a zombivá blastbeatelt agyú rajongó. Sajnos ezek a srácok hagyományos értelemben képtelenek dalokat írni, hangszeres tudásuk azonban még a mai mezőnyben is kiemelkedő. A sanghaji mágnesvasúton nem száguld úgy a vonat, ahogy azt a bandából azóta távozott Marco Pitruzzella teszi, váltásait, pörgetéseit hallva bármelyik youtube-hős szobadobos megszégyenülten ballagna vissza a sarokba gyakorolni. Dylan Ruskin gitáros/alapítótag is inkább a puszta ötlethalmozásban látja a jövőt, ennyi riffet egyetlen tételbe sűrítve ritkán hall az ember, teszem hozzá, nagy szerencsére. Mert míg a műfaj legnagyobbjai – Cannibal Corpse, Morbid Angel, Nile – nem viszik túlzásba a riffhalmozást és tempóváltást, valamint mívesen kimunkált dalszerkezetek mentén alkotnak, addig ez az agyfúró horda nem tesz mást, mint prezentál a nagyérdeműnek egy 35 perces hangszerdemonstrációt, mely bizony hamar unalomba fullad.
A dolgom pontozás terén tehát nem túl nehéz, mivel a Shock! virtuális hasábjain a zenéről írunk és azt értékeljük, nem pedig hangszeres bemutatók technikai elemzéseivel babrálunk. Így, ha az átlagát nézem a csapat tökéletes technikai tudásának (10) és a szinte nem is létező dalírói vénájának (2), akkor meg is születik a végeredmény. Ajánlom a Brain Drillt főként azoknak, akik szerint Alex Websterék csak zajonganak és képtelenek egy épkézláb dalt megírni. Az Apocalyptic Feasting meghallgatása után majd más lesz a véleményük, ebben biztos vagyok.
