Shock!

Gyászolt az összes magyar hc-kedvelő, mikor a Newborn feloszlott, és szerintem senki nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan itt lesz az új csapat, lemezzel, ráadásul korrekt külföldi kiadóval, turnéval, meg ami szem- s szájnak ingere. Vagyis aki ismeri a csapat motorját, Jakab Zolit, az sejthette, hogy nem fog toporogni és egy szoba sarkában sajnálni magát.

Szóval megkapjuk mi az arcunkba jól ezt a dallamos hc/metal keveréket, a második dallal főleg, ahol olykor úgy tűnik, a mesterszalagot bekapta egy tárcsa és azt jól felvették, mekkora ötlet! Itt már jönnek normális énekdallamok, ráadásul vokállal megtámogatva. És nem is rosszak. Meg vagyok döbbenve. Főleg mert a zene sem rossz, lendületes, nem az a kapkodós - na jó, néha igen - amivel annyira nem bírtam még megbarátkozni hardcore-ilag. Szóval halálosan dallamosak a gitártémák, mondjuk ki: svédországiak. A dalok között a Greg Bennick (Trial) szpóken wörldöl, nos, ez az egyetlen momentum, amit nem bánnék, ha nem lenne, vagy legalábbis át lehetne ugrani ezeket a trackeket, de nem lehet.

A harmadik dal is egy bazi jó vokáltémával kezd, aztán úgy folytatódik az egész zeneileg, amivel nagyjából megevett magának a zenekar. És itt azt is elárulom, hogy a gitárszólók is tetszenek, amelyek - kövezzetek meg - de olykor heavy metalosak. Ha már hasonlítgatunk, akkor annyit elárulok, hogy a Newbornhoz képest összhatásában metalosabb a Bridge To Solace, az előbb említett okok miatt főleg, de azért az "ordítsd ki a tüdődet" vokáltémák és a gyors, pergő dalszerkezetek a hardcore-t idézik. Amolyan jófajta kis keverék lett a zene. Masszív, lendületes. Ha valaki kicsit besokallna netán a pörgés miatt, a hatodik nótánál örülhet, jó kis döngöléssel záródik a dal. Aki erre nem érzi azt, hogy ugrálnia kellene, annak nem is vér folyik az ereiben, hanem folyékony mosópor. Érdekes, mikor csak egy előzetes dalt hallottam, még egy kicsit megriasztott a témahalmozás, úgy éreztem nem kapcsolódnak egymáshoz a riffek, de pár hallgatás után bele lehet jönni, már fel sem tűnik, hogy hatszáz részből áll egy-egy nóta. Amit még megemlítenék, az, hogy a dobos, Kuttner Tamás többet vállal, mint amit még elbír, a gyors részeknél olykor kiesik a ritmusból, de ezért nem annyira, hogy zavaró legyen egy átlagfülnek. A korong végén van egy bónusz dal, először meg is lepődtem, hogy bemetalosodtak teljesen, de nem. Itt nagyon halk valamiért a vokál, szerintem nem is Zolié a hang, de ettől még súly az egész.

Zoli eddig is énekelt azért néha a kiabálás mellett, de komolyan meglepett, hogy miket hozott ki magából ezen a lemezen. Azt azért el kell árulnom, hogy nem minden dallamos hang az övé, Fellegi Ádám is besegít (ő amúgy dobolt a Newbornban, itt gitározik és dalt szerez, amit jól is tesz), övé a magasabb hangtartomány. Zoliban az is jó, hogy az üvöltözései sem szimpla üvöltözések, átjön az érzelem rendesen, így kell ezt, hörgősök, kiabálósok, vegyetek példát. A szövegei sem átlagosak, nem a szokványos verze-refrén meg rím sémára épülnek, csak valahogy leírja a gondolatait, amiből dalszöveg lesz a végén. Ráadásul okos kis szövegek ezek, meg akad bennük érzelem is rendesen.

A borító világszínvonalú, ötletes, ügyesen összerakosgatott, igényes. Totik Zoli munkája amúgy, aki szerintem biztos, hogy fel fog bukkanni még borítókészítőként mindenfelé. A hangzás nem olyan tömény, mint egy metal lemezé, a gitárok pl. elég szőrösek, sőt, baromi szőrösek, de nem baj ez, illik a stílushoz. A Parkplatz Stúdióban vették fel, meg ott keverték, masterizálták is.

31 perces a cd, több nem is kellett volna, már fáradna a hallgató. Így még pont nem. Kilenc pontocskát megér.