Shock!

Bruce Kulick aligha szorul külön bemutatásra, hiszen több mint egy évtizeden át gitározott minden idők egyik legnagyobb rockzenekarában, a KISS-ben, játéka olyan meghatározó jelentőségű albumokat fémjelzett, mint a maszk nélküli felállás legsikeresebb teljesítménye, az 1987-es Crazy Nights vagy legkeményebb lemezük, a '92-es Revenge.

A most 56 éves muzsikus végül a nagy maszkos összeborulás áldozatául esett, azóta pedig elég sokrétű a tevékenysége: volt (van?) egy közös projektje a Mötley Crüe-ből hozzá hasonlóan kipaterolt John Corabival Union néven, évek óta gitározik a veterán Grand Funk Railroadban és Eric Singer Budapesten is megfordult ESP haknicsapatában, de mindenfelé játszik még, ahová csak hívják. Melodikus, de egyszersmind technikás gitározása összekeverhetetlen, és persze dalszerzőnek sem utolsó.

A számos illusztris vendéget felvonultató BK3 Bruce harmadik szólólemeze, de senki se számítson gitáralbumra, abszolút nótacentrikus a végeredmény. Az anyag stílusát tekintve is elég változatos, ám annyi azért megállapítható, hogy Kulick nem véletlenül nem került vissza a KISS-be Ace Frehley újonnani kihullásával, ugyanis egyáltalán nem hajlandó nosztalgiázni. Mindjárt a torzított énekes, húzós Fate nyitótéma jó példa erre, de a Gene Simmons által énekelt Ain't Gonna Die még jobban szemlélteti, mit is ért manapság Bruce hard rockon. Ez a sötétre vett, álomszerű harmóniákkal is ellátott, de mégis himnikusan fülbemászó dal bizony simán elfért volna a KISS sokat vitatott Carnival Of Souls albumán... Utóbbi volt ugyebár Kulick utolsó megmozdulása a bandában, megírásában is lényegesen nagyobb teret engedtek neki, mint korábban bármikor. A szám minden túlzás nélkül baromi jó, a másként kiemelkedő Sonic Boomon azonban nem tudnám elképzelni.

Ugyanezt az iskolát képviseli a Hand Of The King is, ami ha lehet, még izmosabbra sikeredett. A mikrofonnál az ifjabbik Simmons, Nick áll, és egyből le is padlóztatja az embert azzal, hogy mindössze 21 éves korára ilyen szőrös, apjára emlékeztetően sötét tónusú, ám mégis megnyerő hanggal áldotta meg a sors. Maga a dal is telitalálat, olyasmi, mintha csak a '90-es évek KISS-e jammelne a klasszikus Alice In Chainsszel, a verzék és a refrén egyaránt gyilkos és mérgezően fogós. Nálam egyértelműen ez a csúcspont, egy teljes albumnyit is el tudnék viselni a párostól hasonló szerzeményekből. Igaz, én a Carnival albumot is kedvelem a mai napig...

Nagyon ott van még a John Corabival közös No Friend Of Mine, ami nem túl meglepő módon simán lehetne Union: leheletnyit bluesos, de jó erőteljes, korszerű rocktéma egy továbbra is óriási hanggal és némi '90-es éveket idéző felhanggal. Ha neadjisten valami csoda folytán újjáledne Corabi első komoly bandája, a The Scream, vélhetően ők is ilyesmiben utaznának. A dögös, remek tempójú I'm The Animalben Eric Singert ültette be a dobok mögé Bruce, az igen jól elcsípett dallamok pedig Tobias Sammet torkából törnek elő. Nem vagyok valami nagy Edguy vagy Avantasia fan, de Tobias tehetségét itt is ugyanúgy el kell ismernem, mint saját dolgai kapcsán, ráadásul Kulick is olyan tízpontos szólót nyomat a dalban, hogy csak na. A Dirty Girl sajnálatosan a februárban elhunyt Doug Fieger búcsúdala lett, őt a The Knack nevű pop-rock bandából lehet ismerni (ez a csapat írta például a Pink Cream 69 és a Hammerfall által is feldolgozott My Sharonát). Könnyedebb rágógumi-téma, de a maga nemében nem rossz. Steve Lukathert egy ízléses instru tételhez hívta meg a projektgazda, ami a Between The Lines címet viseli. Kellemes autóvezetős feelingzene, se több, se kevesebb. A többi dalt Bruce énekli, akinek önmagában véve nincs túl izgalmas vagy karakteres hangja, de mégis rejt valami szívhezszólóan őszinte tónust, maguk a nóták meg rendben vannak, szóval nagy gond itt sincs.

Egységesnek nem nevezném a BK3 lemezt, de Kulick célja nyilvánvalóan nem is ez volt, hanem hogy minél többet mutasson meg magából, miközben örömzenél egyet a haverokkal. Csodáról nincs szó, de a két Simmonsszal, Corabival vagy Sammettel közös dalokat garantáltan sokat hallgatom majd.