Shock!

Az előző Buckcherry lemez, a Black Butterfly elég hervasztóra sikeredett. A kaliforniai rockerek olyannyira megrészegültek az egy körrel korábbi Crazy Bitch dal amerikai sikerétől, hogy megpróbáltak tudatosan további slágereket írni a tengerentúli mainstream rádiók számára, a végeredmény pedig körülbelül annyira sikerült izgalmasra és tökösre, mint mondjuk a nagy példakép Aerosmith utolsó stúdióanyaga, a Just Push Play...

Két karakteres dalnál többre nem is igazán tudok jó szívvel visszaemlékezni abból az eresztésből (kérdésedre a válasz: igen, annak idején bizony túlpontoztam a Black Butterflyt, egy hatos is bőven elég lett volna neki). Jó hír, hogy az All Night Long mindenképpen dinamikusabbra, élettelibbre sikeredett elődjénél, az első két albumuktól azonban még ez is elég messze jár.

A stílus persze alapvetően a kezdetek óta változatlan, most is ugyanazt a húzós, részegen dülöngélő gitárokra épülő amerikai rock'n'rollt játsszák, amivel megismertük őket, de átütő erőt valahogy nem fedeztem fel a friss dalokban. Tudod, nem érkezett meg az a hirtelen adrenalinlöket, amitől azt érzed, hogy igen, ez az, ezek az arcok tényleg úgy tolják a rock'n'rollt, mint senki más. Rendben vannak a témák, mindjárt az All Night Long és az It's A Party nagypofájú nyitása kellemesen otthonos érzéssel tölti el a hallgatót, bólogatsz a gyorsabb Recoveryre és a Never Say Neverre, rázod a hátsódat a mocskos Libertyre, de valahogy mégsem akaródzik újraindítani az albumot, miután lepörgött. Még úgy sem, hogy a záró Dead egyértelműen a korai érát idézi a maga agresszivitásával, és simán a legjobb dal az egész lemezen... Valahogy nem elég karakteresek ezek az újkori Buckcherry opuszok, az az igazság. Hiába van bennük látszólag minden, ami csak kell, egyetlen pillanatra sem merül fel, hogy bármi fontosat hallunk itt, és éppen emiatt eléggé egybe is folyik az album.

Nem tudom, mivel lehetne hosszabb távon feldobni a banda zenéjét, de az például aligha válna hátrányukra, ha végre elfelejtenék Marti Frederiksent, aki megint producerként jegyzi az anyagot. Vagy legalább rávehetnék, hogy kreáljon nekik valami dögösebb, mocskosabb hangzást, olyat, ami jobban passzol ehhez a zenéhez... Nem rossz lemez az All Night Long, a háttérben el lehet hallgatni, de ha már amerikai rock'n'roll, sokkal inkább az új Rattre szavazok idén. Lehet, hogy Stephen Pearcy és Warren DeMartini sokkal ráncosabbak Josh Toddnál meg Keith Nelsonnál, de hogy így is jobban érzik, milyennek kell lennie egy mai sleaze albumnak, az holtbiztos.