Sokat panaszkodunk mi is a metalban az utóbbi időszakban érvényesülő sematikusságon, kiszámíthatóságon, a színteret több okból is általánosan jellemző megújulási képtelenségen. Aztán meghallgatsz egy olyan lemezt, mint a Bullet új albuma, aminél sematikusabbat és kiszámíthatóbbat jóformán akkor sem lehetne alkotni, ha valaki direkt ezt tűzné ki céljául, és valahogy egyből nem is tűnik annyira vészesnek a helyzet. A Dust To Gold ugyanis azon anyagok sorát gyarapítja, amelyek hallatán az embernek az jut eszébe, miért is szerette meg annak idején ezt a zenét. Lehet valami brutális kliséhalom harmincöt évvel ezelőtti elemekből összeállítva, de ha van a dolognak lelke, akkor bizony nincs miről vitázni.
Márpedig a Bullet titka ennyi, és nem más. A fazonjukban, lemezeik dizájnában is totálisan a '80-as évek elejét idéző svédek hatodik albuma semmi újat nem hoz sem magukhoz képest, sem globálisan, viszont elképesztően jó hallgatni őket, és az emberen villámgyorsan végigrohanó, 39 perces anyagon ráadásul egészen minimális a közepesebb pillanatok száma is a tizenkét szerzemény között. A Hampus Klang gitáros és Dag Hell Hofer énekes által alapított csapat persze eleve örökérvényű alapanyagból dolgozik: az említett korszakban született Accept-, Judas Priest-, AC/DC-, Krokus-lemezeket újabb évtizedek elteltével is hallgatni fogja a világ, és ma is ugyanannyira jók, mint amikor készültek, ez nem kérdés – az ilyeneket nevezzük klasszikus mesterműveknek. Viszont az akkoriban szabadalmaztatott megoldásokat tényleg annyiszor hallottuk már azóta, hogy csak akkor van türelmem ilyesmihez a késői követőktől, ha a végeredmény tényleg átütő. Ehhez pedig arra van szükség, hogy az adott csapaton halljam: tényleg ezzel a zenével kelnek és fekszenek, a vérükben van az összes áramvonalas riff, hasító ikerszóló, smirglis üvöltés és boogie-s négynegyed.
Nos, a Bulletnek a vérében van minden a fentiek közül. Magyarázhatja bárki, hogy ez a muzsika utoljára valamikor 1983 környékén számított volna korszerűnek. Előjöhetsz azzal, hogy simán ki lehet bugázni a riffek ikertesóit Wolf Hoffmann, Fernando von Arb, a Young tesók vagy a Tipton/Downing duó tekintélyes munkásságából. És igaz az is, hogy Hell Hofer is csak az akkortájt menő, borotvapengékkel gargarizáló énekesvonulat mai verzióját hozza egy jellegzetesen teátrális, hisztérikus stílusban. Viszont az Ain't Enough, a Rough Soldier, a One More Round, a Highway Love, a Wildfire vagy a címadó ezzel együtt is imádnivaló dalok ezen a vonalon. Se eredetibb, se jobb nem kell náluk: úgy tökéletesek, ahogy vannak, a riffek, a szólók, a refrének, a csordavokálok, a feeling egyaránt stimmel, meg persze az arányok és a hangvétel is. És üvölt az egészből, hogy mennyire élvezik. Ilyenkor pedig a hallgató sem tehet mást, hiába jósolható meg száz százalékos biztonsággal, mikor mire fut majd ki az adott dal.
Ha többnek akarna látszani ez a történet annál, mint ami, garantáltan bukóba fordulna, de a zenekar szerencsére nem gyárt ideológiát a tevékenységéhez, így nálam gyakorlatilag maradéktalanul működőképes a Dust To Gold. Talán ellentmondásosan hangzik, de a manapság megjelenő kevés tényleg innovatív, eredeti album mellett az efféle perfekt stílusgyakorlatok tudják visszaadni az ember hitét a műfajban. A Bulletben tényleg minden ott figyel, ami miatt tinédzserként rákattantam erre az egész torzgitáros dologra, de nem kizárólag a nosztalgia miatt élvezem, hanem biztos vagyok benne, hogy akkor is tetszene, ha ma lennék 13-14 éves. Pontosan erre gondoltam, amikor fentebb azt írtam: ez a zenei világ örökérvényű, csak meg kell tudni tölteni tartalommal, szívvel a sokszor hallott megoldásokat. Az év eddigi egyik legszórakoztatóbb nagylemeze és a csapat egyik legjobb albuma ez, amit gond nélkül tudok oda-vissza hallgatni akár egy teljes délelőttön át is, szóval nekem simán megér 9 pontot.
A Bullet május 21-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a Screamer és a Jesus Chrüsler Supercar társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások