Habár ma már mindenhol úgy hivatkoznak rá, mint a rockszíntér egyik gitáristenére, Doug Aldrich nevét a világ alapvetően úgy tíz évvel ezelőtt ismerte meg, amikor ő lett David Coverdale jobbkeze az újraindított Whitesnake-ben. A szőke gitáros előtte még a dallamos metal színtéren is csak kultfigurának számított, és ahogy azt a tavalyi budapesti Steamroller koncert iránti, khmm, elképesztő érdeklődésből is le lehetett szűrni, még a 'snake-ben eltöltött évtized sem feltétlenül bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy saját jogán közönségmágnessé váljon. Mindez persze nem Doug barátunk érdemeit kisebbíti, ő ugyanis tényleg veszélyesen jó volt már egészen fiatalon, első komoly bandája, a Lion időszakában is (Ronnie James Dio sem véletlenül akarta mindenáron megszerezni magának a Dream Evil után...), de ne magadat okold, ha a Burning Rain név ennek ellenére sem mond semmit. Aldrich az ezredforduló tájékán működtette ezt a bandát, és az akkori korszellemnek megfelelően Japánon kívül nem is nagyon érdekeltek senkit, két lemezüket már a megjelenés idején is csak macerás utánjárással lehetett beszerezni.
Mivel a Whitesnake épp jól megérdemelt pihenőt tart, Doug és énekescimborája, az utóbbi időszakot a Montrose torkaként töltő Keith St. John ismét egyesítette erőit, ami végül egy új Burning Rain albumot is eredményezett. Mivel Aldrich játékát és stílusát zsigerileg imádom, ráadásul az 1999-es debüt és a 2000-es Pleasure To Burn tele van kiváló dalokkal, vártam ezt a harmadikat is, de végül csak visszafogottan tudok lelkesedni érte. Nem mintha rossz lenne, mert nem az, teljesen jól hallgatható – inkább csak arról van szó, hogy be kellett látnom: Aldrich is végérvényesen túllépett a legkreatívabb, legtermékenyebb évein. Ez egyébként már a két vele készült Whitesnake lemez hallatán is elég nyilvánvaló volt, még ha a Good To Be Badet az első lelkesedésnek köszönhetően jó alaposan túl is pontoztam bő öt évvel ezelőtt. Ha röviden akarnám jellemezni az Epic Obsessiont, hát pont ez a két 'snake anyag lenne jó viszonyítási pont: Doug ismét azt a becsületesen megírt és professzionálisan feljátszott klasszikus dallamos hard rockot adja, amiről elhíresült, de magához képest már nem képes újat mutatni, csúcsteljesítményeit pedig régen maga mögött hagyta.
Mielőtt bárki belém vágná a nagykést, megismétlem: ez nem baj, főleg, hogy tényleg nincs probléma az albummal. De pár hetes ismerkedés után most már valóban teljes biztonsággal merem leírni, amit elsőre is éreztem: ebben a tizenkét (bónuszokkal együtt tizennégy) dalban a világon semmi nélkülözhetetlent nem lelni. Sőt, még csak különösebben érdekfeszítő momentumokat sem tudok felsorolni, leginkább talán a „korrekt" szóval lehetne érzékeltetni a lényeget. Doug persze baromi jól gitározik, stílusa és hangzása mérföldekről is könnyen felismerhető, és már ez is sokkal több a semminél, pláne, hogy Keith finom, kissé fanyar hangja sem kopott meg az utóbbi több mint tíz év során. Csodát – vagyis Trouble In Angel Cityt, netán Bloodot – azonban senki se várjon, ez az album meg sem közelíti Aldrich fénykorát.
Ha nem ismered a Burning Raint, az utolsó Whitesnake lemezek irányvonala nagyjából zeneileg is jó közelítés, Doug most is ugyanazt a klasszikus, blues-alapú brit hard rockot nyomja, amiben annyira otthon van. A hangzás itt kissé áramvonalasabb, és Keith torka is más típusú, mint David Coverdale-é: kevésbé jellegzetes, de azért felismerhető a hangszíne, stílusa pedig nem olyan emocionális, búgós-romantikus, mint a mesteré, hanem még a líraibb pillanatokban is „amerikaibb", direktebb módon hozza magát. De eszelős nagy differencia azért így sincs a két sztori között, sőt, a dalok nagyrésze Coverdale hangjával igazság szerint simán mehetett volna a következő Whitesnake műre is (hallgasd csak meg például az Out In The Coldot, ahol még a babybabybabyzés is totálisan Davidet idézi, nem csak a zene és a dallamvilág). Éppen ezért nem is akarom számonként szétcincálni az anyagot, főleg, hogy nincsenek oromként kimagasló slágerek, de olyanok sem, amelyek lefelé lógnának ki a többi közül. Stílusát és színvonalát tekintve is egységes a mű.
Aki szereti ezt a műfajt és Aldrich többi zenekarát, garantáltan rokonszenvezik majd az albummal, én is így vagyok ezzel. Bármikor szívesen hallgatom az olyan darabokat, mint a lendületes Sweet Little Baby Thing nyitás, a szép Heaven Gets Me By vagy a belassulós refrénű Ride The Monkey, de ezúttal direkt megfogadtam, hogy semmi nem fogja elhomályosítani a tekintetemet. És ennél bizony még azzal együtt is csak jobb lemezeket hallottunk eddig Dougtól, hogy nem győzöm hangsúlyozni: önmagában nincs semmi gond az új anyaggal sem. Azt mondjuk nem fogom megérteni, hogy bónusznak miért pont az ezerszer szétcincált – és annak idején a Whitesnake által is lenyúlt... – Kashmir feldolgozását kellett ide felpakolni, de elférni mondjuk elfér, még ha felesleges is. Mint ahogyan egyébként az album nélkül is simán lehet teljes életet élni, szintén az utolsó két Whitesnake-hez hasonlóan. Adhatnék akár egy ponttal többet is a lemezre, de nem leszek mindig szubjektív. Megbízhatónak megbízható, de jelentősnek semmiképp sem nevezhető hard rock album az Epic Obsession.
Hozzászólások