Ez a négytagú bristoli zenekar ugyan már hat éve veszi ki részét a modernebb felfogású brutális zenei zajongásból, és bár három nagylemez és egy EP is a számlájukra írható, nekem valahogy mindezidáig nem nagyon szúrt szemet a csapat ténykedése. Ennek egyik oka talán a deathcore utóbbi évekbeli inváziós jellegű felfutása lehet, de az sincs kizárva, hogy az igen népes, modernebb felfogású extrém metalt játszó bandák közül nem éppen a Burning Skies a legfigyelemreméltóbb. Pedig amit legfrissebb lemezükön művelnek, az nem is annyira szürke.
Kezdeném azzal a kritika lényegi részét, hogy a teljes anyag nincs fél óra. Ez egy progresszív vagy egy dallamos metal csapat esetében megengedhetetlen volna, az angol srácoktól azonban ennyi pont elég. S itt emelném ki mindjárt az album zsenialitását, ugyanis végre itt egy olyan korong, amelyre nem lehet azt mondani, hogy unalmas, hogy túl hosszú, és épp ezért hallgatás közben nem is indul mutatóujjunk a stop gomb felé. Így kerek, semmi fölösleg. Akár egy masszív, kétméteres betonkocka: szögletes, érdes de lehengerlő erejű. Persze ilyen rövidségű lemezeknél rendre előkerül a Slayer megkerülhetetlen Reign In Blood albuma is, de ezt a ziccert most kihagynám.
A lemezen szereplő tizenegy dal közül a leghosszabb is csak 3:15 perces, és ez még a hasonló területen mozgó csapatoktól is szokatlan. Mert míg például a The Red Chord legutóbbi anyagán egy komplexebb irányba fordult el, addig az angol zenészek szigorú önmegtartóztatásra fogták magukat, s a lehető legzsigeribb fogalmazási módot választották. Ezek a fiúk nem szeretik a napfényes, bulizós dalokat, sem a metal ladyknek orgazmust okozó megaballadákat vagy gót csodákat; ezek a fiúk ökölbe szorítják a kezüket és jól odabasznak mindenkinek, aki csak kér belőle. Figyelemreméltóan keverik a hardcore alapokkal rendelkező, utcaharc jellegű ritmusokat szélvészgyors death metal riffekkel, vokál terén pedig a deathcore-ban (is) oly népszerű, amolyan felpörgetett black metalos károgás a domináns. Emellett azonban, olykor beköszön a szívünkhöz már gyermekkorunk óta oly közel álló Malacka is, hogy az évek során - vélhetően a teméntelen mennyiségű whiskeytől - eldurvult hangján elvisítson pár sort.
A hangzás rendben van, erőteljes, némileg koszos, csakúgy, mint a hasonló stílusban mozgó egyéb csapatok esetében. A Burning Skies jelenleg olyan együttesekkel turnézik, mint a Dying Fetus, valamint a War From A Harlots Mouth, mondhatni tehát, hogy sikerült megtalálni a közegüket, bár mondjuk a Heaven Shall Burnnel erőteljesebbek lehetnének. Zárszóként még annyit, hogy figyelemre méltó még a csapat humorérzéke is: a nyolcadik dal egy zajokból és kiáltozásokból álló szerzemény, címe mindent elárul róla: It's Hard To Breath With A Bag On Your Head, de ajánlom még az Emocalypse nevezetű lírait is.
