Bár lemezkritika keretein belül ez idáig nem boncolgattuk a Burzum életművet, a Kristian Varg Vikernes-féle monodráma főbb fejezetei nyilván ismertek az olvasók többsége előtt. Annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy egyrészt Burzum = Vikernes, másrészt pedig az is tény, hogy nevezett alkotó csaknem tizenhat éven át művészinek távolról sem nevezhető, ellenben kimondottan világi kötelességét teljesítette egy norvég börtönben. Ugyan ebben az időszakban is gyarapodott a diszkográfia két ambientben fogant lemezzel, a 2009-es szabadulása előtti évtizedben azonban már semmilyen hanghordozón nem hallhattuk egyedi stílusát, mert így igyekezett menekülni a személyét körüllengő, burjánzó negativitástól. A börtönévek tehát mélyen és tartósan vágtak a zene ívébe, a főhős azonban azzal a lendülettel vette most fel a lantot, ahogy majd´ húsz éve eldobatták vele.
Jelen viszonyok között különösen megdöbbentő, hogy az elmúlt három évben négy Burzum album látott napvilágot (még ha egyikük a korai éra dalainak újra felvett verzióit tartalmazza is), pedig a produktum ilyen mennyisége a hőskorban is jellemző volt Vikernesre. Egészen pontosan négy LP és egy EP anyaga került felvételre ´91 augusztusa és ´93 márciusa, vagyis bő másfél év alatt, amelyek közül legalább három vitathatatlan klasszikussá érett az évek során. Varg sosem tett zenei kitérőket, nem vállalt vendégszerepléseket idegen terepen, maximális odaadással járta a saját útját, melynek eredménye sosem szenvedett vérszegénységben (na igen, abban biztosan nem). Ha valaki képes volt elfogulatlanul szemlélni a fokozatosan kiteljesedő zeneiséget a Burzum dalaiban, az birtokába jutott annak a felismerésnek is, hogy a sátánista black metal szófordulat ismétlődő felköhögése mennyire téves leképezése a valódi tartalomnak.
Hogy akkor szerintem miről is szól itt a mese? Tűnjön bármilyen értelmetlennek a címkézés, talán mégis érdemes lehet itt megállni, és felöltöztetni a menyasszonyt. Egyfajta folk/doom fúzió ez a kezdetektől fogva, ahol az utóbbi kiadványok hangsúlya egyre inkább a folk metal kifejezést rántja elő a kalapból. Bizony, azon kevés alkalmak egyike ez, amikor elhiszem, hogy a műfaj egyáltalán valóban létezhet, a maga emelkedett szelidíthetetlenségében. Vikernes scaldic metalnak (a skaldok a viking kor dalnokai voltak) nevezi a zenéjét, amiről néha meg azt gondolom, hogy csupán szerelmesdalok a mizantrópiához. A tizedik Burzum stúdiólemez, az Umskiptar (jelentése: metamorfózis, átalakulás) az első Edda-ének, a Völuspá (A völva jövendölése) megzenésítése, teljes egészében átvéve az eredeti óészaki (rúnasvéd) szöveget. Egy korty, tizenegy dal Mímir kútjából, a megidézett kor egyik leghitelesebb ma élő tolmácsának előadásában, teljes eszköztárának felhasználásával, a természet és ember folytonos újjáéledéséről.
Ahová ez a zene visz, azt a helyet nem jelölik a mai térképek. Vikernes viszonyítási pontok nélkül dolgozik, aktuális munkáját értékelni is ekképpen vagyunk kénytelenek. Ez a bő órányi hanganyag annyira változatos, mégis annyira kerek, amennyire egy Burzum album lehet, számolatlan hangon, egy csodálatos nyelven előadva. Ez nálam P. N. Arbo borítófestménye nélkül is hibátlan, azzal együtt pedig tökéletes.
Hozzászólások