Shock!

Legelőször is azzal kell kezdenem, hogy nyilvánosan megkövetem Körmöczi mestert és bandáját, hiszen szegények már hosszú hónapok óta várják, hogy ugyan, legyek már kedves venni a fáradságot, és írni valamit negyedik albumukról, és tényleg az az egyetlen szerencsém, hogy a teknősbékák türelmes és nem túl agresszív állatok, így aztán az egykori főteknőc is végtelen türelemmel kezelte a dolgot. Kifogásokkal persze tele a padlás, így aztán nem is hoznék fel újabbakat, maximum azzal a gyenge közhellyel élhetek, hogy ami jó, az hónapok elteltével is jó marad. És a Demoralizer bizony az, megbízhatóan hozza azt a szintet, amit Cadáéktól igazából már rögtön az indulástól kezdve elvárt az ember.

Ők maguk sem rohantak egyébként, hiszen legutóbb bő három éve kaptunk tőlük stúdióanyagot, és a 2010-es MindStream igazi mérföldkőnek is bizonyult a banda életében. Alapjaiban megváltozott felállású csapat készített el egy alapjaiban nem, ám szinte minden másban megváltozott zenét, és ugyan szoknom kellett egy ideig a dolgot (főleg Bölcsföldi Zoli elődjétől markánsan különböző hangját), de aztán igencsak megszerettem az anyagot, sőt, szerintem az adott évben nem is nagyon adtak ki annál jobb lemezt itthon. Mivel azóta jó néhányszor összefutottunk Körmiékkel koncerten is, teljes bizonyossággal állíthatom, a közönség is abszolút elfogadta az új felállást, és a Cada tényleg egységesebbnek tűnik, mint valaha. Később aztán ránk szabadítottak még egy tőlük szinte már szokásosnak mondható remix EP-t, az igencsak felesleges DigitalStreamet, de ettől függetlenül is nagyon érett már egy új megjelenés.

Míg a MindStream igazi vakugrás volt a semmibe, ezúttal kis túlzással pontosan tudtam, mire számítsak. Az igazi Cadaveres jellemzők (groove-os gitártémák, transzba ejtő ritmusok, némi háttér-acsarkodás) megtartása mellett minden korábbinál slágeresebb dolgokat vártam, Zoli hangjában rejlő lehetőség maradéktalan kihasználása (és a hiányosságok teljes elrejtése) mellett. És tényleg bejött a dolog, kicsit ugyan ezúttal is időbe telt teljesen megbarátkoznom a dalcsokorral, de a kísérlet végül sikerrel zárult. Megmondom őszintén, nekem Gabó Ádám markánsabb, erőteljesebb hangja (és a vele készült lemezek) még mindig jobban bejön, mint Zoli tisztább, dallamosabb éneke, ám csont nélkül elismerem, hogy vele tényleg új útra és szintre lépett a Körmi-brigád.

A Demoralizeren azok is a legsikerültebb tételek, amelyek igazán kompromisszumok nélkül tudják vegyíteni a két világot – mint például az irgalmatlan groove-val nyitó, ugyanakkor kifejezetten slágeres The Chief, ami – csak hogy stílszerűek legyünk – kapásból megmutatja, ki is itten a főnök. Még tökéletesebb elegy személyes kedvencem, a The Pilgrim, amiben a dallamosabb részek tényleg még dallamosabbak, a keményebbek pedig..., de mindenki betéve ismeri ezt a mondatot, úgyhogy nem is fejezném be. Az egymásnak felelgetős tiszta/acsarkodós énekpáros persze nem az ő találmányuk, de tényleg több mint tetszetősen alkalmazzák, Zoli énekét pedig ebben a dalban érzem a legerősebbnek. A szólórész alatt hallható tipikus Cada-ritmusorgia pedig tényleg tízpontos, szerencsére Szakács Józsi sem felejtett el dobolni az elmúlt három évben.

A hármas The Teaching talán még markánsabban hangsúlyozza a ritmusok alapvető szerepét, majd Delcsik Balázs gyomrozó basszus-átvezetése után igazán bevadulnak, hogy a refrént végül megint Zoli dallamos éneke uralja. (Koncerteken tessék nagyon figyelni, ennél a dalnál szokott újabban jönni a circle pit!) A The Question megint egy szigorú, ám könnyen megjegyezhető, kissé tán álomszerűre vett énektémákkal operáló jófajta darab, a The Quest viszont az abszolút meglepi. A Cadaveres ennél nyilvánvalóbban slágeres darabot még nem írt (szerintem nem is nagyon fog), és elsőre ugyan a homlokomig szaladt a szemöldököm, de nagyon könnyű megszeretni ezt a valóban szinte behízelgő énekdallamokkal operáló, és muzikálisan sem túl morcos dalt. Nem tudom, hogy éppen azért-e, mert annyira különbözik tőle, de a közvetlenül utána érkező, és igencsak szigorúra vett, szinte már sludge-os The Crooked alatt (főleg a refrénben) helyenként azt éreztem, hogy a zene totálisan bejön, de nem ez Zotya igazi terepe. A The Belief magas hangokkal operáló, ám pofásan riffelő őrülete már sokkal inkább, ezzel együtt ez a dal is alkalmas arra, hogy az ős-Cada rajongókat kissé ledöbbentse. A The Incest akusztikus gitáros-zongorás, melankolikusan szép instrumentalitása vezet át a The Butterfly remek refrénnel rendelkező, ám rettentően sok újat már nem hozó nyújtott dallamaihoz, majd a The Origin lezárásában még egyszer utolszor összeolvad a korai Cadaveres törzsi ritmusokkal támadó, morcos világa az újkori dallamosodással. Nem a legjobb darabjuk, de lezárásnak frankón megteszi.

Körmiékre mindig jellemző volt a korrektség és az igényesség, ezúttal sem tettek másként, sőt, a Demoralizer vitán felül eddigi legesztétikusabb kiadványuk. Az elszáradt napraforgó mezőt felidéző, csodás artwork ismét Jacsó Balázs munkája, aki persze a tőle megszokott magas szintet hozza, mint ahogy a régi harcostárs Varga Zoli és törökbálinti stúdiója is. Ráadásul, mivel a lemez először HammerWorld-mellékletként volt kapható, az ötös úgy gondolta, hogy az „igazi" kiadás mellé valami plusz is dukál, így aztán a CD-hez szépen hozzácsaptak egy bő kilencven perces DVD-t. Ezen stúdióinterjúk, akusztikus és normál koncertfelvételek, képek és videoklipként is értelmezhető dolgok (These Eyes, MindStream, Twenty-Twelve) láthatók, továbbá egyetlen árva audio track, mégpedig Billy Idol korábban már a Sing-Sing által is feldolgozott Rebel Yell-e. Ez utóbbi inkább érdekes, mint kiugróan jó, ám maga a DVD ugyanolyan igényes, mint a Cada bármely munkája, és véleményem szerint kiugróan korrekt dolog a csapattól ezzel megajándékozni a még megmaradt néhány CD-vásárló rajongót (ami sajna még így is elég halott ügy).

Nem mondom ugyan, hogy ez lesz a kedvenc Cada korongom, de kapásból elismerem, hogy mindennel együtt is az eddigi leglekerekítettebb, legegységesebb munkájuk. És azt is becsülöm bennük, hogy őszintén, kompromisszumok nélkül mennek tovább azon az úton, amit az „új" énekessel kijelöltek maguknak. Szó, mi szó, Körmi is szép hosszú utat bejárt a CDT hardcore-orientált metal világától eddig a modern, dallamosabb fémzenéig, ám becsületére legyen mondva, sosem adott ki fércmunkát a kezei közül. Még ha a párhuzamok amúgy ezúttal is teljesen nyilvánvalóak, én pedig direkt kerültem a konkrét hatások felemlegetését, mert talán tévútra vittek volna. Koncerten pedig többször leírtuk már mi is, mennyire kiugróan gyilkos a banda, úgyhogy tessék szépen Cadaveres hangversenyre látogatni, és vidáman circle pitezni egy jót!