Jól van, ide vele! A MindStream nálam nemcsak a 2010-es listát vezeti, de nagyjából az új évezred eddigi legjobb magyar döngölésének tartom, így aztán újra és újra magamra szaggatom az ínyencséget, megunhatatlannak tartva azt. És ilyenkor rottyantja kicsit össze magát az ember az értetlenségtől, hogy miért kell ebből egy „digital" EP-t csinálni, még ha csak dajdajozáshoz, vagy kártya-szivar-konyak kombó mellé is hallgatja az ember? A válasz a kérdésben: azért, hogy dajdajozáshoz és pénteki vagány zsugázáshoz koszolja valami a hangulatot, amire nem kell odafigyelni, de elég tökös ahhoz, hogy kiegészítse a férfiember (ilyen irányú) szórakozását.
És most, hogy ilyen frappánsan bevezettem a dolgot, be kell vallanom: sok mindent nem tudok hozzáfűzni az albumhoz. A 9 + 2 szám (utóbbiak az Evilution album holtan született Revolution mutációjának két mixével) egyetlen hatalmas masszafolyamba ragad össze. Az anyag különlegessége a három lemagyarított dal (Elveszett szavak / These Eyes, Soha nem ereszt / MindStream és Még egyszer / Bring Me The Stars), mindhárom faszán hangzik hángérienül is, kicsit talán az Elveszett szavak bedurvulásánál (aminek a végén – „never turn" – az angolban igenis azt üvöltözik, hogy „Debrecen, Debrecen"!) éreztem egy nagy adag nyers húsos magyar kinderthrasht, de nem zavart, inkább felvidított. Telitalálatát egyébként, nem kell túlmagyarázni, úgy jó, ahogyan van. A Még egyszer esetében már az eredetinek sem voltam nagy barátja (az egyetlen ilyen a MindStreamen), gyanúsan emlékeztetett a „kellegyszépdalis" felfogásra – a magyar verzióról pedig valamiért egy összegyúrt pop-rock mutáns jutott eszembe, így maradok tisztelettel szkeptikus vele szemben.
Ami a mixeket illeti: tudja a fene. Lehet agyonpakolni ezeket a tökös nótákat bármilyen kütyüvel, egy darabig szórakoztató, azután belaposodik az egész, és elkezdünk szemezni a szilánkosra hallgatott eredeti koronggal. Van néhány ötletes megoldás (These Eyes / Born Again mix), van kiválóan működő átirat (MindStream akusztikus verzió), van mátrixos pácba tunkolt érdekesség (Kicking Me), és van olyan, amitől összehúzza fülét az ember meglepetésében. És van a Twenty-Twelve. Az fájt. Eredetiben csúcsfavorit nálam, olyan erős refrénnel, hogy tanítani lehetne (pár sör után csak úgy sakálozom, hogy „Hey, people! I've got something for you"), erre kapok egy underworld mixet, aminek hatására nyolcszor kellett meghallgatnom az originált, hogy helyére pakoljam a lelki békémet.
Lezárva a túlmagyarázást: az album értékét a magyarított nóták adják, melyek ha a MindStreamen jelennek meg bónuszként (legalább a These Eyes), növesztek még pár ujjat, hogy azokat is megnyalhassam. Így egy kicsit belefulladtak a töményen agyonkuszált érdekesség-tengerbe. Ettől függetlenül a MindStream az MindStream, elfogult hitemet semmi nem ingathatja meg. A korongot nem rakom túl messzire, péntekenként, amikor összegyűlik kártyázni úri társaságunk, jól jön egy kis alátámasztó zsiványkodás a füleknek.
„Stay true! - That is all I can say."
