Shock!

A Callenish Circle egyre súlyosodik, legalábbis a hangzással. Legutóbbi lemezük sem Sokol rádióként recsegett, most meg egyenesen a hangyafarmra mentek, hogy minél bombasztikusabban szólhassanak az új számok. Némelyest hátravetette a csapatot, hogy lemezfelvétel előtt egy hónappal hagyta őket faképnél a bőgősük, így a lemezen Maurice Brouwers (Engine Of Pain) játszik. De csak a lemezen, hiszen koncerteken egy Wim Vossen nevű fiatalember kíséri a csapatot.

A zenében több a puttyogás, mint valaha, és ettől is az az érzésem, hogy valamiféle cyber-groove-dallamos-death metal ötvözetet igyekeztek megformálni hangokkal. Működik is a dolog, mert roppant lendületesek a dalok, azonnal beindul a láblógatás.

Egyetlen bajom van az egésszel: ha meghallgat az ember 3-4 dalt, már ismeri kívülről az egész repertoárt. Gyakorlatilag egy bevált sémát ismételgetnek 9 nótán keresztül, ami ugyan nem rossz és tényleg szórakoztató, csupán nem marad utána semmi. Néha már olyan gonosz érzésem is volt, hogy sokkal jobb a hangzás, mint maga a zene, hm...

Tempóilag a lemez azért elég változatos, vannak a jól bevált középtempók mellett tikatikás gyorsulások, ennek ellenére a közepénél úgy éreztem, mintha már legalább egy órája hallgatnám, és csodálkozva vettem észre, hogy még épphogy az ötödik dalnál tartok.

Különösebb tartalom nélküli zene, amit " jól összeraktak" és biztos vagyok benne, hogy koncertkörülmények között is remekül meg tudja mozgatni a hallgatóságot. Aki szereti az ilyesmit, vegye, vigye, szubjektíven nekem ez a teljesítmény már kevés egy zenében.