Shock!

„Én nem bántani akartam őket, csak megölni" – mondta letartóztatásakor David Berkowitz, a brooklyni sorozatgyilkos. Szemében az a fajta nyílt, drámai őszinteség volt látható, ami a floridai kannibál-legendák esetében is megfigyelhető, ha figyelmesen szemléled. Berkowitz hatszoros életfogytiglant kapott, Alex Websterék most huszonöt évnél tartanak, a jubileumra pedig nem csupán egy alapos, Joel McIver által jegyzett biográfiát, de egy új albumot is kiköpött magából a floridai kvintett beteg rendszere. Az A Skeletal Domain személyesen a tizenharmadik alkotás a teljes sorban, és a kilencedik a Corpsegrinderrel fémjelzett korszakon belül, mely újfent irányt mutat a tengődő lelkek számára a pokolba vezető úton.

Mondhatnánk, hogy váratlan gyorsasággal jött ez az újabb pofon, hiszen a csapat szépen ráállt a háromévenkénti lemezkiadásra az utóbbi években, ráadásul egy olyan előd után kellett most újat mutatni, mely sokunk számára feltette a koronát a Corpsegrinder-éra jómunkásságára. A 2012-es Torture a dalok és az azokat működésbe hozó sound terén is kimagasló fegyverténynek számított, igazi csúcsalkotásnak, egy folyamatosan maximumon pörgő alakulattól. Az új albummal szinte törvényszerűen érkezik némi vérfrissítés (naná!) a rendszerbe, de természetesen nem a csaknem egy évtizede változatlan felállásba nyúltak bele Websterék, hanem a szintén hosszú ideje állandósult felvételi környezetet variálták némiképp. Erik Rutant – érdemei elismerése mellett – a Deicide, a DevilDriver vagy éppen újabban a Whitechapel albumainak hangzásáért felelős Mark Lewisra cserélték a produceri székben, hiszen bátran megtehették.

A nyárspolgár-riogató szövegvilág és a simára csiszolt, szégyentelenül technikás zene elegye magától értetődő módon ezúttal is az utóbb megszokott színvonalat hozza, nagyjából olyan gyakori itt a melléfogás, mint Lemmyék esetében – ez az alap, amelyről minden egyes Cannibal Corpse album elrugaszkodik. Az új lemezt ezen túl egyértelműen az itt fő dalszerzővé előlépett Pat O'Brien gitáros dalai és az a már említett, szívből jövő, koponyalékelő szándék határozzák meg, ami egy definitív nótacsokor világra szabadításához éppen elegendő lehet. Tizenkét darab, nagyjából egységesen három perces kirohanásra osztották az urak a műsoridőt, amely a szürkeállomány tudatos lebontására tökéletesen alkalmas, de konstans, szaporán aprító tempója és a kompakt megfogalmazás miatt nem lesz a változatosságot kedvelők lelki társa.

A Mark Lewis által jegyzett hangzáskép persze makulátlan, ennél kevesebbet ez a zenekar nem is engedhet meg magának, az a bizonyos plusz azonban, amit Erik Rutan a legutóbbi Goatwhore-albumon is hozzá tudott adni a végeredményhez, nekem kimondottan hiányzik. A producer-váltás tehát összességében visszalépést jelent számomra a hangzás klasszikusabb megformálása felé, a tempó változatosságának relatív hiánya pedig még inkább hangsúlyozza a lemez monolit tömbként való légtérbe érkezését. Amikor majd visszatekintünk az A Skeletal Domainre, kevésbé az újkori klasszikusok, mint inkább a maximális élvezeti értékű stílusgyakorlatok sorába fogjuk beleilleszteni, és ezzel szerintem minden rajongó együtt tud majd élni. Személy szerint azt érzem, hogy túl magasra helyezte a Torture a lécet minden tekintetben, és egy újabb ugrás helyett az úriemberek egyszerűen felaprították azt.

Nem gondolom mégsem, hogy a fentieknek a szubjektív komfortérzeten túl különösebb jelentősége lenne. Alakuljon bárhogy is az aktuális „ítélet", mindenkor imádnivaló látni, ahogy ezek az arcok negyed évszázad elteltével is ilyen minőségű szerelmes dalokkal képesek hódolni szívük választottjának.

Mondom: tiszteletet a kannibáloknak!

A Cannibal Corpse november 20-án ismét Budapesten, a Club 202-ben koncertezik a Concerto szervezésében, a Revocation és az Aeon társaságában. További részletek itt.