Shock!

Louis Armstrongról olvashatjuk, hogy egészen haláláig kitartott választott stílusa mellett, mindenféle lényegi változtatás nélkül. Filozófiája szerint ugyanis a zene, tágabb értelemben pedig a művészet nem stíluskérdés, annak értéke egyedül az előadó felkészültségétől és őszinteségétől függ. Esetünkben a kulcsszó pedig az őszinteség. Armstronghoz hasonlóan az olyan csapatok, zenészek, mint az AC/DC vagy Lemmy önmagukat, személyiségüket oltották zenébe, amivel új stílusokat is teremtettek. De ahogy senki se képes kibújni saját bőréből, úgy ezen előadók számára is szinte lehetetlen egészen levedleniük zenei jellegzetességeiket.

Ez a fajta őszinteség érezhető a buffalói Cannibal Corpse esetében is. Náluk a zenei őszinteség tapintható, csakúgy, mint a fentebb említett muzsikusoknál. A szélsőség, az értő dalírás bonyolult zenei textúrákkal való egyesítése árad a bandát alkotó zenészekből, egészen természetesen, szinte magától értetődően. Talán ezért is van az, hogy az ilyen csapatoknál az ember ösztönösen fanyalog, amikor azok valami mással próbálkoznak, náluk valahogy természetellenesnek érzünk mindenfajta kísérletezést.

Pedig az amerikai death alapcsapatnak mintegy huszonnégy évnyi pályafutása alatt volt elég alkalma kísérletezni, a tagok azonban végig kitartottak választott stílusuk, vagyis önmaguk mellett. Az idő persze nem hagyta őket érintetlenül, folyamatosan fejlődtek, egyre tapasztaltabb zenészekké és kifinomultabb zeneszerzőkké váltak, s néhány kivételtől eltekintve bizony ez a folyamatos fejlődés végig tetten is érhető újabb és újabb lemezeiken. Nyilván egy Corpse rajongónak már rég megvan a kedvenc kannibálhulla albuma, amin már egy esetleges zombiinvázió sem igen változtatna. Nálam a Tomb Of The Mutilated az örök favorit, de ennek ellenére, ha a kényelmetlen objektivitásra törekszem, akkor be kell ismernem, zeneileg azóta alkottak már jobbat is. Bizonyos szempontból a Torture is túlszárnyalja az említett régi klasszikust.

Valahol a The Wretched Spawn környékén a csapat minimális módosításokat kezdett el alkalmazni addigi stílusán, ami nagyjából a legutóbbi Evisceration Plague-en kristályosodott ki igazán. Ebben nagy szerepe volt az utóbbi két lemezen velük dolgozó Erik Rutannek is, bár valószínűleg már Websterék is rendelkeztek előzetes elképzelésekkel a hangzást illetően. A borító is megint vörösben pompázik, a banda hatodik tagja, Vince Locke hosszú idő után ismét elengedhette magát saját hangszerével, a ceruzával, hogy ismét megkínzott és felaggatott hullákkal díszítsen egy Cannibal Corpse lemezborítót.

A borítóhoz hasonlóan a zene is színtiszta CC, bár én alig hallok visszakacsintásokat a korai időszakukra, ahogyan azt Alex Webster egy interjújában ígérte. Annál több viszont a Corpse-hoz mérten modern elem. A nyitó Demented Aggression tipikus újkori Cannibal: gyors, vérgőzös hulladarabolás, kíméletnek még írmagját sem találni itt, egyébként pedig kiváló death metal tétel, jó felépítésű, keménykötésű. A „tipikus" jelzőt már ellőttem egyszer, úgyhogy a Sarcophagic Frenzy legyen hagyományos darab, amelyet Rob Barrett egyedül jegyez, s ismerve a gitáros rajongását saját csapata iránt, nem is annyira meglepő a dal hagyománytisztelete. Ami már tartogat némi érdekességet, az a Scourge Of Iron. A málházós részeket atomvillanásszerű begyorsulások tarkítják, mintha a húsba lassan belemélyedő kés olykor egy pillanatra megszaladna, hogy aztán lecsillapodva tovább hasítson egyre mélyebbre.

S ha már kés: a naturalista című As Deep As The Knife Will Go képében a csapat megírta egyik újkori slágerét is. A refrént simán együtt lehet énekelni – vagy inkább hörögni – Corpsegrinderrel, régen írtak már ilyen fogós témát. Paul Mazurkiewiczékhez képest szokatlanul indul a Followed Home Then Killed, a sejtelmes nyitás tökéletes pszichós hangulatot teremt. A basszusgitárosok felső ligájához tartozó Alex Webster leginkább a The Strangulation Chairben villant nagyot, itt még vissza is kacsint a Hammer Smashed Face, Fucked With A Knife klasszikusokra egy nyúlfarknyi kiállás erejéig. Aztán a végére a lemez mintha kicsit egysíkúvá válna. Utolsó előttiként szerencsére a Rabid felráz hisztérikus riffelésével, de a záró Torn Through-ban Paul is még egyszer bedurrantja azokat a bizonyos duplázókat. Ez egyébként már régisulisabb szerzemény, a szokottnál kissé darabosabb is.

Death metalban a Cannibal Corpse még mindig verhetetlen. A friss mű egy energikus, cseppet sem öreges csapat benyomását kelti, s a tény, hogy több mint két évtizedes történetük során most először sikerült felkúszniuk az amerikai Top 40-es listára, azt bizonyítja, hogy népszerűségük mindmáig töretlen, dacára az ilyen-olyan core-divathullámoknak. Ami azért némi reménykedésre ad okot.

A Cannibal Corpse június 28-án Budapesten, a Club 202-ben koncertezik az Aborted és a Kill With Hate társaságában. További részletek a Concerto honlapján.