Shock!

Nehéz túl nagy elemzésekbe bonyolódni a mosonmagyaróvári Casketgarden új albuma kapcsán, a zenekar ugyanis már a demós korszakban markánsan letette a garast egy adott stílus mellett, amiből azóta sem engedtek jottányit sem. Ahogy azt nemrég Tóth Balázs gitáros is kifejtette nekem egy csetes csevegésben, nincs egyszerű dolguk ezzel a vonallal, hiszen a kiadók sem igen látnak benne fantáziát: a svédes szabású dallamos death metal a tradicionális hörgésmetalosoknak túl melodikus, a heavy metal közönségnek meg túl agresszív. Vagyis amolyan szürke zónáról beszélünk valahol két szigorúan elfalazott övezet határsávjában... Nem véletlen, hogy az irányzat valaha létezett legnagyobb alakulata, az At The Gates sem gigafesztiválok headlinereként koncertezget, ha éppen olyanjuk van, hanem amolyan kultikus legendaként hívják meg őket mindenféle rangos eseményre.

A fenti alaphelyzet mellett is fontos körülményként emelendő ki, hogy aki szereti ezt a stílust, az jellemzően mániákusan odavan érte, és ilyenek maguk a Casketgarden tagjai is. Ez minden egyes eddigi produktumukon érződött, és szerencsére érződik ezen a hosszabb szünet után kihozott új nagylemezen is. Semmi olyat nem vezetnek elő, amit ne hallottunk volna az elmúlt bő másfél évtizedben megjelent melo-death albumokon, viszont az anyagban van kakaó, szufla, hallhatóan szívvel-lélekkel csinálták, és beletették minden szenvedélyüket. Éppen emiatt ha bírod ezt a tika-tikás tempókkal és középtempós súlyosságokkal egyaránt operáló muzsikát a tipikusan északi ízű harmóniagitárokkal meg a végletekig bedurvított, ezerrel felpörgetett heavy metalos riffeléssel, nyert ügyed van velük. Ha például az ember fogékony az ilyesmire, és meghallgatja az album kvázi „slágernótáját", a fogós gitárdallamokkal telepakolt Theyt, kizárt, hogy nem terül szét az arcán az a bizonyos elégedett mosoly. De a megszokott teperés mellett mérgező groove-okkal is kábító So Eager To Playt, a finom kezdésből kibontakozó The Eternal Tremble betonozását vagy a The Minus Terminusban felbukkanó slayeresen lidérces gitármelódiákat ugyanígy kiemelhetném.

Nem állítom, hogy minden egyes dal annyira pofásra sikeredett, mint a fentiek, akadnak átlagosabb szerzemények is a The Estrangement Processen, de összességében mégis hallgattatja magát az album, ami magyar viszonylatban egyébként kiemelkedően jól is szól. Az én ízlésemnek talán a dob csattanhatna kicsit brutálisabban, de ez inkább csak amolyan egyéni rigolya, mert a megszólalás is méltó a zene minőségéhez. Pofás riffekben, szépen felépített szólókban, agyelhajító-fejlóbáló tempókban és masszív, vicsorgós döngölésekben egyaránt gazdag a lemez, és ami külön erény, tempóilag is változatos az összkép, nem kizárólag a szögelés megy a teljes 38 percen át. A dalokon belül sok váltás, érdekes színesítés hallható, ez pedig arra jelent garanciát, hogy az anyag hosszabb távon is izgalmas marad majd. Idővel fülbe is ülnek a nóták, még annak ellenére is, hogy Cseh Istvánból most sem vált slágerlistás torok. Hisztérikus, durva stílusa azonban száz százalékosan passzol ehhez a stílushoz.

Ha te is szereted a klasszikus At The Gates cuccokat és a göteborgi vonal többi nagyságának lemezeit, meg persze a Carcass halhatatlan Heartworkjét, bizonyára találsz majd szép számmal olyasmit ezen a lemezen, ami tetszeni fog. De ebben az esetben alighanem felesleges is külön ajánlgatnom a Casketgardent, hiszen a fentebb említett fanatikus rajongóként bizonyára pontosan tisztában vagy a munkásságukkal... Igazán nem azért, hogy hazabeszéljek, de az utóbbi Nightrage cuccokat például simán veri a The Estrangement Process.

Friss Casketgarden interjúnkat itt olvashatod.