Hosszú szünet után tért vissza a színre új lemezzel Magyarország első számú dallamos death metal zenekara, a mosonmagyaróvári Casketgarden. A HammerWorld magazinos terjesztésnek köszönhetően a The Estrangement Process album valószínűleg sok olyan zenehallgatóhoz is eljut majd, akik korábban még soha nem találkoztak a skandináv alapokra építkező ötösfogattal. Tóth Balázs gitárost, a zenekar fő dalszerzőjét kérdeztük az utóbbi időszak történéseiről, az aktuális fejleményekről és természetesen a banda jövőjéről is.
Elég rég nem adtatok ki lemezt, de közben történtek igen lényeges változások is a zenekarban. Amennyire publikus, kérlek, mondj pár mondatot a tagcserék hátteréről, hiszen mégis alapemberek távoztak tőletek.
A tagcserék és a harmadik lemez óta eltelt négy év összefügg. Egyrészt tagcserék miatt is csúszott a lemez, másrészt nem akartam egy szétesőben lévő felállással lemezt felvenni. Amikor jött egy új tag és betanult egy adott mennyiségű dalt, a zenekart valamennyire mindig gatyába kellett rázni pár koncerttel, aminek végül az új dalok látták „kárát" – vagy előnyét – annyiban, hogy pihenőpályára kerültek. Elég sokszor módosult emiatt az ütemterv, de szükséges dolog volt ez. Harmadrészt a kiadói háttér is szétesett, de ez egy másik téma. A tagcserék miértjébe szerintem annyira már nem érdemes belemenni. Talán valakiknek érthetetlen is, de akkor és ott viszont ez tűnt helyesnek, és úgy látom, minden egyes csere előnyére vált a zenekarnak. 2009-ben Őri Gábor bőgős lépett ki, aztán Musitz Peti, gyerekkori barátom és az egyik alapító tag. 2011-ben pedig Attilától, a szintén alapító dobosunktól váltunk meg. Legyen elég annyi, hogy hosszú időt töltöttek a zenekarban, fontos szerepük volt a Casketgardenben, de aztán vagy más lett fontos nekik, vagy mások lettek a céljaink.
Honnan verbuváltátok az új arcokat, és milyen változást eredményezett mindez a zenekarban?
Az „új" bőgős Schummel Dénes lett, aki immár három éve a zenekarban van. Az ő esete elég egyszerű volt, Őri lelépett, így megkerestem az elődjét, azaz Dénest. Ő ugyanis 2001-ben már volt a zenekarban kábé egy évet, de magánjellegű dolgok miatt akkor kilépett. Tudtam, hogy megbánta a döntést, és igazság szerint másra nem is gondoltam. Szerencsére vállalta a dolgot. Peti helyére pedig Csutak István került. Ő egykori – és egyetlen – gitártanítványom. Volt egy black metal zenekara pár évig Őrivel, a Ventar, ami akkoriban parkolópályára került, illetve session gitáros volt a Depths Of Depravity nevű magyaróvári technical brutal death metal bandában. Ő volt az egyetlen gitáros, akit meghallgattunk. Tudtam, hogy szereti ezt a stílust, és elég jól tolta az At The Gates számokat, amikkel kipróbáltuk. Direkt egyszerűbb dalokat választottam, mert a Casketben nem a technika az elsődleges. Jól fogta a hangokat. (mosolyog) Az új dobos pedig Gregus Dávid, szintén a Depthsből, aki párhuzamosan viszi most mindkét zenekart. A Depthsnek nincs sok koncertje, illetve nekünk sincs már annyi, mint pár éve, így ez nem probléma. Néha kisegít a Keepers Of Jericho nevű Helloween tributeban is egyébként, és gitározni is tud.
Milyen módszerrel írtad vagy írtátok a dalokat? Ezen a téren mennyit változott a zenekar a megalakulás óta?
Az alapfelállás mindig az volt, hogy én hoztam a dalok vázlatát, a dobelképzelésekkel együtt, majd próbán kipróbáltuk, itt-ott belenyúlkáltak a többiek, és addig variáltunk, amíg mindenkinek jó nem lett. Ez lényegében most sem változott. Annyi változás volt, hogy most nem feltétlenül próbán, hanem GuitarPro-ban találtam ki a váltásokat, építettem fel a dalokat. A riffeket, témákat nem ott írtam, csak ezek sorrendjéről beszélek. A riffek a gitáron kell, hogy működjenek, és nem egy szoftverben. (mosolyog) Egyébként miután úgy éreztem, hogy GP-ban összeállt a dal, mindig teszteltem, hogy élvezetes-e játszani, és így tovább. Az is új volt még, hogy ezúttal nem csak egy gitárt hallottak a többiek, hanem az összes dalt kompletten feldemóztam otthon egy gépdob-alapra. Így a komplett dalt lehetett elemezni, tanulgatni. De még így is sokat változtak a végső verziók a próbateremben.
Mikor álltatok neki a The Estrangement Process dalainak?
A dalok folyamatosan íródtak: a Where Sanity Ends például már az Incompleteness In Absence lemez idején megvolt, az A Machine Withinbe még Peti is hozott témákat, illetve ezen kívül is tanult meg dalokat 2009 elején. A legutolsó dal pedig a stúdióba vonulás előtti egy-két hónapban született: azt hiszem, talán a So Eager To Play állt össze legkésőbb.
A fanatizmusodat ismerve muszáj megkérdeznem: netán a klasszikus Guns nóta ihlette a lemez címét?
(nevet) Őszintén szólva benne van úgy 30 százalékban. (mosolyog) A The Alienation Process és a The Estrangement Process között vacilláltam, amikor Facebookon valaki linkelte a Guns dalt. Ekkor egyből eldőlt a dolog.
Az eddigiekhez képest hogyan jellemeznéd az új albumot?
Talán a legfrappánsabb az lenne, hogy olyan horzsoló és dühös, mint a második Open The Casket, Enter The Garden lemez, de a „nyugodtabb" harmadik lemez tapasztalataival. Többnyire pörgős számokat tartalmaz, de mind hangszerelésben, mind dinamikában igyekeztünk úgy variálni azért, hogy egy-egy ütős rész tényleg üssön, és ne mindig csak négy sáv gitár szóljon egyszerre, mint az állat, mert az egy idő után tényleg unalomba tud fulladni.
Vannak-e kiemelt jelentőségű dalok a lemezen számodra?
Közhely, de igaz: tényleg mindegyiket nagyon szeretem. Egy adott dal körülbelül egy-két hónap alatt nyeri el végső formáját, és azokban a hónapokban szinte kizárólag az adott dalon pörgök, így nyilvánvalóan akkor nagyon fontos számomra. Másrészt igyekeztünk minden dalnak önálló arcot, karaktert adni, hogy ne egyszerűen tíz darab tukatuka thrash szám legyen a lemezen. Tehát a lemez szempontjából mindegyik dal fontos, egyik sem lett volna lehagyható, vagy ilyesmi. Ha megerőszakolom magam, akkor a Black Hole Maestrom, az Unlike, a So Eager To Play és a The Eternal Tremble című dalokat említeném. Ezekben vannak olyan dolgok, megoldások, amiket eddig még nem alkalmaztunk, vagy éppenséggel már régóta szerettem volna ezekhez hasonló dalokat írni. De holnap lehet, hogy másik négyet mondanék.
Miért döntöttetek ezúttal a hammeres terjesztés mellett? Mennyire éri meg anyagilag ez a fajta kiadás a hagyományos terjesztéshez képest, és miben reméltek tőle előrelépést?
Anyagilag semennyire. Ez nyilvánvaló. Kezdem az elején. Előző kiadónk, a Metal Age Productions megszűnt gyakorlatilag kiadónak lenni, ezért a kész lemezanyagot szétküldtem mindenféle külföldi kiadóknak, nagyoknak, kicsiknek egyaránt. Kaptam is négy-öt pozitív visszajelzést, főleg kisebb kiadóktól, mint a Coroner Records, a Noisehead Records és hasonló kategóriájú labelek. De olyan ajánlatokat küldtek, amit a lemezfelvétel, a borító és a többi saját zsebből történő finanszírozása után nem tudtunk vállalni. Másrészt egyik kiadót sem éreztem volna előrelépésnek a MAP után. A Hammer Records ajánlata viszont a HammerWorld mellékletes opcióval és anélkül is, mindent számításba véve vállalhatónak tűnt. Az volt már csak a kérdés, hogy melléklet legyen-e vagy sem. Úgy látom, hogy a lemezeladások zuhanása miatt így, hogy sok ezer ember kezébe a lappal együtt belenyomják a fizikai formátumban lemezünket, talán több figyelem irányul a zenekarra, mintha elmenne itthon száz-kétszáz CD. Ha csak a lap olvasói közül csak 10 százalék esetében jut el a tokból a lejátszóba a lemez, már beljebb vagyunk, ezért is döntöttünk a mellékletes formátum mellett. Zenekari oldalról viszont ragaszkodtunk ahhoz, hogy a full bookletes zenekari példányokat már az újság megjelenésével egy időben kapjuk kézhez. Ez így is történt, így időre legyártattunk száz darab slipcase-t meg speckó pólót, amiket kézzel megsorszámoztunk. A mellékletes megjelenés mellett ez a széria előrendelésben háromnegyed részben elfogyott, ami nem is olyan rossz.
Lesz ettől függetlenül hagyományos kiadás is?
Igen, lesz hagyományos kiadás, március végén, április elején kerül itthoni és nemzetközi forgalomba a lemez. Addig is tőlünk rendelhető még pár megmaradt slipcase-es példány.
Ugyan ma már ennek nincs nagy jelentősége, és nem is mutat meg semmit, de mennyi ment el az eddigi lemezekből itthon és mennyi külföldön?
Hivatalos kiadói számokat nem tudok, csak a saját példányaink eladásából tudok következtetni. Az első lemezből mi magunk 400-450 példányt adtunk el körülbelül a koncerteken, illetve postai rendelésből itthon és külföldön összesen. Erről még volt kiadói „füles", hogy olyan 1500 példány mehetett el. 2500 darabot gyártottunk le. A második lemezből eladtunk olyan 250 darabot, a harmadikból viszont a saját eladásunk már csak olyan 150-200 CD lehetett. Ismétlem: csak koncerteken, illetve postai úton. Nem tudom, a kiadó, illetve a terjesztők mennyit adhattak el. Az biztos, hogy csökkenő a tendencia, a letöltések miatt is, meg a csökkenő koncertszámaink miatt is.
És miért van kevesebb koncertetek?
Talán furcsa, hogy ma, amikor mindenki koncert-darabszámokkal dobálózik, nekünk csökkent a bulik száma. Több dolog is közrejátszik ebben: család mellett nem könnyű, eleve kiesnek a bukó bulik, mert valamiből ki kell fizetnem a számlákat, így ezt nem engedhetem/engedhetjük – ebben a kérdésben, azt hiszem, többes számban is beszélhetek – meg magunknak. Lássuk be: valami nagy kiadós és/vagy menedzsment háttér nélkül soha a büdös életben nem fogunk ebből a dallamos death/thrashből megélni, és nekem soha nem is volt célom ez. Így aztán muszáj volt úgy 2005 táján ésszerűsíteni. Azelőtt szinte minden olyan helyre elmentünk, ahol adtak két üveg sört vagy legalább egyet. (nevet) Pörgött ugyan a név, de voltak pillanatok, amikor nagyon legatyásodtunk. Volt, hogy választanunk kellett egy adott koncert után: hazamegyünk a tank benzinből, vagy pedig a következő hasonlóan siralmas kilátásokkal kecsegtető koncert helyszínére... Azért, hogy Facebookon jól nézzen ki, ma már nem vállalok be minden szart. Hosszútávon kinyírná a zenekart az ilyesmi. A tagcseréknek is volt közük a koncertekhez...
Mennyire tudtok majd mozogni külföld felé ezzel az albummal? Milyen a kinti kiadói visszhang?
Eddig is sikerült néhány klubbulit lekötni, remélem, ezután is fog. Őszintén szólva a szervezők nem nagyon figyelték eddig, milyen kiadónál vagyunk vagy ilyesmi, szóval remélem, ez nem fog változni. Ami a kinti kiadói oldalt illeti, arról már volt szó. Most magyar kiadónk van, ezért velük szemben sem tűnne korrektnek, hogy az általuk most legyártott lemezzel kinti kiadót keresünk. Nyilván erősebb hátszél lenne egy külföldi kiadó, de amíg nem történik velünk is a Thy Catafalque-éhoz hasonló csoda, addig azt kell mondjam, hogy csak azért, mert külföldi egy cég, nem biztos, hogy a zenekar szempontjából jobb az ajánlata. Ott sincs kolbászból a kerítés. Metal Age kiadványok ide vagy oda, egy nagyobb, tőkerősebb külföldi cég szemében mi is egy közép-európai bemutatandó, debütáló zenekar rizikószintjén vagyunk.
Menjünk végig egyenként a lemezeiteken: mi az, amit ma már esetleg másképp csinálnál? Miben voltak erősek és kevésbé erősek az eddigi Casketgarden albumok?
Az alapbeállításom ebben a kérdésben, hogy mindegyik úgy jó, ahogy van, hisz nagyon is hűen és kegyetlenül tükrözik azt amit az adott években tudtunk. De nyilván tudom a hibákat, amiket meg is osztok... A This Corroded Soul Of Mine-nal várni kellett volna körülbelül egy évet, és taktjelre felvenni. Persze akkor lehet, hogy nem lenne ilyen jó. Az a gondom, hogy képtelen vagyok meghallgatni egyvégtében a pontatlanságok miatt. (mosolyog) Nagyon jó dalok vannak rajta, szinte mind jól megszólalt koncerten is, és programon is voltak sokáig. Ma már csak a 7th Scar és a Song Of Tears van a setlistben, de kizárólag azért, mert az új tagokat nem akartam az Estrangement... lemez összerakása közben ősrégi dalok betanulásával traktálni. Az Open The Casket, Enter The Gardennek a címe már nem tetszik. (mosolyog) Akkor persze nagyon jó ötletnek tűnt így hívni a – szerintem – első definitív Casketgarden lemezt, ha már a zenekar neve a Dismember miatt nem lett volna szerencsés. (mosolyog) Ezen tényleg minden dalt imádok. Talán még annyit változtatnék, hogy a dallamgitárokat itt-ott megdupláznám, de ez részletkérdés. Az Incompleteness In Absence lemezt ma is nagyon szeretem. Szinte teljesen egyedül írtam, és találtam ki a koncepciót. Nagyon sok melóm fekszik az egészben, a borító is nagyon jó lett: Jacsó Balázzsal agyaltuk ki ezt a „minden számhoz egy kifejező kép" dolgot. Szinte bármelyik kép lehetne a frontborító egyébként, talán jobbak is, mint a végső front... Tényleg érdemes eredetiben birtokolni. Ez a Casketgarden fejhallgatós lemeze. (mosolyog) A lemezt Svédországban keverték. Pelle Saether mixelte, aki a Carnal Forge, a Terror 2000 vagy a Fleshcrawl lemezein is ügyködött, és máig mondom, hogy megérte vele dolgozni. Ott van a soundban egy pici plusz, amit itthon nem nagyon tudnak. Én se. (mosolyog) Sikerült itt is külön karaktert adni a daloknak, de talán picit túl egyértelműen, szájbarágósan: „ez most a középtempós szám", „ez meg egy gyors szám". Szerettem volna elmosni ezeket a határokat a negyedik lemeznél, hogy több változatosságot sugárzó elem legyen egy-egy dalban, mégis összképében pörgős legyen az album. Az Incompleteness In Absence egy picit talán „punnyadt" mai füllel, épp a stílus keretei közti változatosságra törekvés miatt.
Hogy látod manapság az általatok képviselt stílus helyzetét? Mi tetszett manapság erről a melo-death vonalról, és mi nem?
Igazából azt a melo-death vonalat – At The Gates, Dark Tranquillity, korai In Flames, korai Arch Enemy, késői Carcass, Edge Of Sanity, Gates Of Ishtar, Night In Gales. Dissection, Naglfar, Dawn, Eucharist, The Moaning satöbbi –, amit én szeretek, nagyon rég nem játssza senki. Néhány thrash bandában sokkal inkább ott van ez a vonal, mint olyan zenékben, amiket ma melo-deathnek mondanak. Ilyen a Carnal Forge, Dew-Scented, a The Haunted első három lemeze, és főleg a Dimension Zero. Kérdésedre válaszolva: tavalyról szerintem a Night In Gales Five Scars és a Torchbearer Death Meditations lemezei kiemelkedőek erről a vonalról. Elég jók Thulcandráék is, ők ez a Dissection vonal.
És hogy látod a hazai extrém metal színtér helyzetét összehasonlítva mondjuk a tíz évvel ezelőttivel? Romlott vagy javult?
(nevet) Ugyanolyan szar. Régebben nagyobb esélyünk volt az itthoni fesztiválokra bekerülni, most már egy-két kivételtől eltekintve nem is próbálkozom. Valahol vicces ez, hogy Brutal Assaulton például benne vagyunk a rotációban, a főszervező szerint 4-5 évente kerül ránk a sor. Itthon viszont Rockmaratont kivéve sehol sem. (mosolyog) De ez a fesztivál is megszűnik....
Milyen koncertterveitek vannak erre az évre?
A lemezbemutató március 9-én lesz a Dürer Kertben. Meg pár klubbuli: Debrecen, Révkomárom, Mosonmagyaróvár, meg ami a honlapon kint van vagy lesz. Sajnos a megjelenés körüli teendők minden időm lekötötték, és mivel a koncertszervező is én vagyok, meg is csúsztam a tavasz szervezésével. Egyéb dolgok is vannak, amik limitálják a lehetőségeink. Ahova hívnak, többnyire elmegyünk, ahova nem, oda meg nem. (mosolyog)
Kérlek, jellemezd pár szóval az alábbi albumokat: mi jut róluk elsőre eszedbe?
Slaughter Of The Soul – Számomra ez A MELO-DEATH LEMEZ, annak ellenére, hogy kedvenc At The Gates számaim mind a Terminal Spirit Disease-en vannak. (mosolyog) Lemezként (dalcsokor, lemezfelépítés, hangzás, koncepció) a Slaughter király, dalonként nézve viszont a Terminal erősebb szerintem.
Heartwork – Gyilkos. Szerintem a lemez hangzása a mai egyen extreme metal hangkép előfutára. Ezt a gitárhangzást máig nem überelte semmi súlyosságban, az biztos. Mondjuk hozzátartozik, hogy a jó mély gyomrozó lábdob is tesz erről. Zeneileg is egy igazi faltól-falig lemez, nincs mese. Három zenekar ugrik be róla egyébként mindig: Kreator, Megadeth és Iron Maiden. Ezek ötvözete ez csak súlyosabban; nyakon öntve egy kis grinddal is.
The Gallery – Dark Tranquillity klasszikus. Őket én a göteborgi bandák Atheistjeként tartom számon, a korai lemezeiken iszonyatosan komplexek voltak, ez főleg az Of Chaos... EP-n és ezen a lemezen csúcsosodott ki. A Punish My Heaven dal az egyik legjobb dolog, ami dallamos deathben történt. (mosolyog) Imádom a The Mind's I lemezüket is, sőt, a Projector is nagy kedvenc.
The Jester Race – Az In Flames-ért annyira sosem rajongtam. Van pár daluk – általában a gyorsabbak vagy a folkosabbak –, amiket imádok, ilyen például erről a lemezről a Dead Eternity, a Dead God In Me vagy a Graveland, illetve a másik kategóriából a Moonshield. A középtempós dolgaikért sosem rajongtam, valahogy untatnak, mégis arra álltak rá később. Igazából azt hiszem, a Whoracle lemezüket szeretem legjobban. Nekem később úgy tűnt, mintha a gitáros Jesper a Dimension Zeróban élte volna ki a dallamos thrashes énjét, ide meg inkább középtempós dalok jutottak. Követem az In Flamest máig, és jól esik az újabb dolgaikat is hallgatni, de valahogy nekem már a kezdetektől túl happy volt a dallamviláguk. Náluk tényleg az Iron Maiden-féle ikertémás dolog a meghatározó, míg az én kedvenceimnél inkább a horzsoló, gyors riffelés és néha szinte klasszikus zenei dallamok vegyítése. A Dimension Zero ennek megfelelően nagy kedvenc.
Amok – Nephente. Ennyi. A Sentenced kábé egyetlen lemeze, ami valamennyire tetszik, azon is csak ez a dal.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Guns N' Rosestól a Use Your Illusion, az At The Gatestől a Slaughter Of The Soul és Ozzy Osbourne-tól a Blizzard Of Ozz.
Mi az élet értelme?
Mindig nyálasnak tartottam, amikor ezt hallottam régebben: a feltétel nélküli szeretet. Csak mióta a kislányom megszületett, értettem meg. A másik új szó a szótáramban a felelősség. (mosolyog)
