Shock!

Olykor furcsa érzés végigkövetni egy zenekar útját a legelső demótól az x-edik lemezig – jelen esetben a harmadikig, ráadásul a harmadik külföldi kiadós kiadvány a Casketgarden Incompleteness In Absence-e. Ilyenkor kívülről, kibícként figyeljük, merre, hová fejlődik a csapat, a csetlő-botló amatőr csörömpölésből lesz-e valami olyasmi, amit szívesen hallgat az ember. A mosonmagyaróvári csapat útja lineáris, és ugyan az új album nem rejt sok meglepetést, az tény, hogy léptek egyet ismét előre.

A Casketgarden hamisítatlan svéd dallamosmetalt játszik, az előző lemezekhez képest fejlődést vártam tőlük, amit értelemszerűen meg is kaptam. A nyitó Half-Hearted egy rövid intró, hangulatilag és gitárhangzásilag valahogy a Ride-korszakos Metallica ugrott be azonnal és ezt sokadik hallgatás után sem tudom kiverni a fejemből.

Miben érezhető a fejlődés? A dalszerzésben mindenképp, ez nyilvánvaló, főleg ismerve Tóth Balázs aprólékos hozzáállását a nótákhoz. A dalok most valamiért nehezebben emészthetőek, mint korábban, sok a téma egymás után, nagyon ritkán engedik megpihenni a hallgatót, ellenben a gitárszólókra sokkal jobban oda lehet figyelni, mint korábban bármikor.

A lemez egészét valahogy jobban belengi egy egészséges retro-hangulat, ami főleg a hangzásnak köszönhető, a gitárok pőrébb, szárazabb soundot kaptak, a bőgőt nagyon szépen lehet hallani (korábban valahogy ez sosem tűnt fel), ellenben a dobsounddal sokadik hallgatás után nem békültem ki igazán. Cseh Attila pedig szokás szerint irgalmatlanul nyomja, technikás és ízes játéka a zene egyik fontos sarokpontja továbbra is. Azon lehet vitatkozni (de minek), hogy elég-e ehhez a zenéhez Cseh István acsarkodása, én speciel már totálisan megszoktam, és most kicsit többet kihoz magából, mint az előző anyagokon.

Elég sokszor átrágtam magam a lemezen mióta megkaptam, de valahogy most kedvenc nótát kiemelni nem tudok. Sokkal töményebb, tömbszerűbb, mint bármelyik Casketgarden anyag, rengeteg ütős témát pakoltak a nótákba, talán pont ezért szeretteti meg magát könnyen a zene a relatíve nehezebben befogadhatósága ellenére. Ellenben azt is erre mondják, hogy baromi jó, de hosszú távon kicsit sok. Most mégis egy példát hozok fel: a Sulphur Breath Laughter c. dalban is rövid időn belül annyi riff kerülgeti egymást, hogy abból más egy fél lemezt megír, de írhatnám gyakorlatilag bármelyik másik dalt is. Kivétel nélkül minden számban találtam olyan részt, amitől azt mondtam, hogy „húbmeg, ez de jó", emellett azt is éreztem, hogy ezek a témák valahogy túl gyorsan véget is érnek, nincsenek kibontva teljes valójukban. Persze, ízlés dolga, én így érzem, más meg pont azt szereti, hogy öt másodpercenként pofán csapja valami meglepetés.

Visszakanyarodva a kezdéshez: az instrumentális The Incomplete-ről (hetedik track) újra csak az ugrott be, hogy valami korai nyolcvanas évekbeli elfelejtett Metallica szösszenet - és ezt most pozitívumként említem meg.

Meg kell még megemlíteni Jacsó Balázst, aki a bizarr borítót álmodta meg, a frontrészt pedig érdemes kihajtogatva is megnézni. A rejtett bónusz trackről pedig... nos, azt fedezzétek fel ti magatok!

Teljes mértékben korrekt, nemzetközi szinten is vállalható lemezt tett le az asztalra a Casketgarden, hosszas érlelés után számomra most ez kicsit kevésbé talált be, mint az előző. Hogy a jövő mit hoz nekik, azt meg csak a jó ég tudja, de azért pár lemezt még remélhetőleg össze tudnak hozni.