Shock!

Második albumával jelentkezett idén a Casketgarden - kis csúszással ugyan, mert tavaly év végén kellett volna kijönnie az anyagnak, ám a borítón kotlottak még egy ideig. Kár, mert ez a végső változat egy cseppet esetlen lett. No, de bánja a fene, ha a belső tartalom kárpótol!

Tíz nóta került fel a cd-re, az első rögtön egy instrumentális kis szösszenet, ügyes, hangulatos bevezetés, és itt kell elhintenem az első "pont"-ot ami miatt kedvelem a zenekart: ez Tóth Balázs gitáros (gitár)dallamérzéke.

Mindenhol abba lehet beleszaladni velük kapcsolatban, hogy az At The Gates milyen szinten van jelen a zenéjükben, és tény, hogy ez az alapiskola náluk, megkerülhetetlen, mint hatás, ennek ellenére valahogy azt érzem, náluk több a harmónia, plusz ott figyelnek helyenként a Zakk Wylde-iskola díszítései is, illetve a dobos, Cseh Attila is sokkal érdekesebben játszik - vagy legalábbis az én ízlésembe jobban belepasszol a játéka. Miatta szórom el a másik bónuszpontot: a srác olyan szintű fejlődést mutatott be az előző lemez óta, amit mindenképpen méltányolni illik. Feelingre egyébként Peter Wildoer (Darkane) jutott eszembe róla. Nagyon érzi ezt a groove-os, tikatikás, igazi húzós death-dobolást, ami mellé baromi ügyesen - és sokat - díszít a cineken. Ez mondjuk pont a gyengém, az ilyfajta dobolástól kezd el kalimpálni az ember keze-lába önkéntelenül (legalábbis az én végtagjaim nem bírnak magukkal). Persze ez bizonyára egy kipontosított stúdiólemez, de olyan szintű egységben forr náluk össze a dobolás a zenei résszel, ami elég ritka itthon - sajnos.

A dalok is kiválóak, ráadásul nekik sikerült az, amit szintén neccesen oldanak meg mások ebben a műfajban: a durvulat mellé egyfajta csavart, fifikás részeket illesztettek, mindezt fogósan, ami jóllehet tényleg párhuzamba állítható más zenekarokkal, mégis valahogy egyértelműen azt bólintja rá az ember, hogy ez Casketgarden.

Mindemellett hangulatokban sem szűkölködik a lemez: akad itt abszolút agresszív, vagy komorabb téma, világban-elveszett érzésű szintén, meg pozitív erejű is - hiába acsarkodik Cseh István összevissza, egyébként teljesen korrektül hozva ezt a fajta sivítós ordítást. Néhány gitárharmónia meg szabályosan szép - főleg az ...Alone as Godban fedezhető fel ilyesmi, ami az egyik személyes kedvencem. A másik a One More Lie, ami középtempósabb nóta, és remek klipet lehetne rá forgatni. Aki pedig elintézi a Casketgardent azzal, hogy "buta zúzás", hallgasson csak meg egy-két dalt, mennyi apró kis okosságokat, finomságokat bújtattak el bennük - és itt figyel a harmadik pont, amit ki kell osztanom.

A hangzás sem rossz, a gitárok szerencsére nem ezt az atomdinamikus, divatos hangszínt kapták, hanem picit retrósabban, visszafogottabban szólnak: illik is a zenéhez. A Denevér stúdiós Töfi valahogy egyre jobban ráérez az ilyen "svédes" zenékre.

Az utóbbi idők általam legtöbbet hallgatott hazai lemeze, ami jelent valamit (azon kívül, hogy módfelett tetszik), méghozzá azt, hogy tartós lesz a vonzalom, mivel csak azokat a zenéket nem bírom kirobbantani a lejátszóból, amelyekkel évekre szóló barátságot kötök.

Csupán azért nem adok maximális pontszámot - bár lassan betéve tudom az egész lemezt -, mert érzem, hogy még mindig akkorát tudnak fejlődni a srácok a harmadik lemezre, amivel végképp lerobbanthatják a néha még rozsdásan nyikorgó és nyíló kapukat (meg talán a borító is jobb lesz...)