Az első négy Bodom-lemezt a mai napig kedvelem, de igazság szerint jó ideje csak a vállamat vonogatom a menetrendszerűen érkező újabb és újabb Alexi Laiho & Co.-albumokra. Mindegyiket meg lehetett természetesen hallgatni, de a finn death/black/heavy/satöbbi metalosok több mint egy évtizede automatára álltak, és sajnos messze nem írtak annyi megjegyezhető, markáns dalt, mint az említett első korszakukban. Alighanem ők is érezhették, hogy ideje kicsit erőt gyűjteni, feltöltődni, bizonyára ezért is telt el ezúttal négy év a legutóbbi I Worship Chaos óta a bevettnek tekinthető kettő helyett.
Alexi és Henkka T. Blacksmith az előzetes interjúkban a Follow The Reaper hangulatát emlegette, meg olyan dalokról beszélt, amelyek egyszerre ragadósabbak, progosabbak és kattantabbak az utolsó pár anyag szerzeményeinél. Nem feltétlenül akarom megítélni, igazat beszéltek-e, ezt döntsék el inkább a bandába tényleg beleborult rajongók – én inkább csak bírom a zenekart, fanboy sosem voltam. Az viszont ilyen minőségemben is határozott benyomásként alakult ki bennem már az első hallgatásnál is, hogy bizonyosan jó ideje ez a csapat legerősebb anyaga. Nem mondanám, hogy egy szinten mozog a világ minden energiáját magába sűrítő első két albummal, vagy a kezdeti dinamikát hűségesen őrző, de színesebb, érettebb második kettővel. Én alighanem örökre e lemezekre tekintek majd a Children Of Bodom csúcsműveiként, nincs is ezzel semmi gond. De a mostani dalok egyértelműen karakteresebbek, izmosabbak, mint az utóbbi pár alkalommal.
A zenekar stílusa már a kezdeti érában is szinte teljesen készen állt, és ami nem tört el, azt nem is kell megragasztani, összességében tehát természetesen senkinek sem kell váltástól, iránymódosítástól tartania. És egyébként itt-ott tényleg visszaköszön az ezredfordulós metalkorszak feelingje. A középtájt érkező címadó dalban például valóban a korai éra éled újjá, mind a neoklasszikusan csilingelő billentyűtéma, mind a szélvész tempó, mind az állat szólóblokk azokra az évekre utal vissza. Ráadásul a nóta marha jól is sikerült, azonnal csúcspontként emlékszik vissza rá az ember – én ilyen szintű dalt nem nagyon hallottam a legutóbbi lemezeiken, és hálistennek akad még pár szám az anyagon, amelyről ugyanígy el tudom mondani ezt.
A legnagyobb Bodom-sláger talán a banda jellegzetes elegyébe hard rockos témákat vegyítő, megamelodikus Under Grass And Cover, de nem marad el mögötte sokkal az állat riffelésű Platitudes And Barren Words sem, ahol Alexi szakasztott úgy hozza magát a refrén környékén, mint egy frissen átvágott torkú Alice Cooper. De baromira bejön a gyilkos, morózus riffeléssel, kísérteties dallamokkal operáló, acsargós Hecate's Nightmare, a jellegzetesen fagyos-jeges hangulatú, míves gitárdallamokat csatasorba állító Relapse – The Nature Of My Crime, netán a tökéletes építkezésű Soon Departed is. Akad persze pár alapjáratosabb, tipikusan bodomos tétel is a lemezen, de ezekkel sincs semmi gond. Hangzás tekintetében egyértelműen a banda egyik legjobbja az album, a gitárjátékot pedig nyilván nem kell külön méltatnom egy Children Of Bodom-lemez esetében.
Megpróbálhatjuk megfejteni, hogy vajon az alaposabb szünet, a Roope Latvalát váltó Daniel Freyberg által a testbe pumpált friss vér, Alexi visszafogottabb piálása, netán ezek összessége miatt sikerült ennyire meggyőzően a Hexed, de az bizonyos, hogy a 2010-es évek csont nélkül legjobb Bodom-művével állunk szemben. Ha szereted őket, nyilván ünnepelsz, mióta megjelent, de ha esetleg az évek során elvesztetted volna az érdeklődésedet irántuk, akkor is megérdemel egy hallgatást a cucc, tényleg jól sikerült.
Hozzászólások